Űrmese a színpadon, Kapu Tibor az űrben!
A Móricz Zsigmond Színház Űrmese címmel állított színpadra gyermekeknek szóló mesedarabot. Az előadáshoz kapcsolódóan Kapu Tibor, a nyíregyházi űrhajós videóüzenetben üdvözölte a nézőket. Ő, és Lajka, az űrkutya is megosztja gondolatait olvasóinkkal.
A mesebeli űrutazás apropóját az adja, hogy a mindent tudni akaró, s ezért a szüleit akár száztizenhuszonharmincmilliószor kérdező Liza (Nagyidai Lili), amikor a szülők kifogynak a válaszokból, kénytelen utánajárni az igazságnak. A kaland során társául szegődik Frici, a barátokra vágyó kisfiú (Bodnár Erik); a Csillagközi Vándor, aki üstökösén utazza körbe a galaxist (Gulácsi Tamás/Tóth Zolka); és Lajka, az űrkutya is (Duma Kata/Szabó Nikolett). Útjuk során felfedezik a kozmosz csodáit, találkoznak egy kedves kis fémlénnyel, részt vesznek egy űrhajós kiképzésen, és a legvégén talán még az is kiderül, ki lehet-e jutni egy fekete lyukból.
Az Űrmesében két szerepet játszik Duma Kata, aki mint Anya és mint Lajka, az űrkutya is színpadra lép.
– Szerintem nagyon aranyos mese. Milyen volt a próbafolyamata?
– Nagyon izgalmas, mert a színháznak sikerült egy igen kreatív, jó humorú színészgárdát összeállítania, szóval folyamatosan ötleteltünk a poénokon, helyzeteken, hogyan lehetne még viccesebb a kicsik számára az előadás. Emiatt sokszor meg kellett állni próba közben, mert olyan nevetőroham jött rá mindenkire, hogy egyszerűen nem tudtuk folytatni. A rendező, Nyári Ádám nyitott volt az ötleteinkre, így igazi közös műhelymunka volt ez a 4-5 hét számunkra. Most először dolgoztam kettős szereposztásban, eddig még ez nem adatott meg. Jó, hogy Szabó Nikivel kerültünk párba, mert mi amúgy is remekül próbálunk együtt, a civil életben is nagyon jó barátnők vagyunk, így közösen ötleteltünk, szövegeztünk, néztük a másikat és segítettük kívülről. Amikor valamelyik jelenetet meg kellett nézni, mindig egymásra pillantottunk: ki próbálja aznap, felmértük, melyikünk milyen állapotban van, mennyire fáradt. Egymásra kacsintottunk: az próbált akkor, aki jobb állapotban volt. Ez az a fajta figyelem, ami nélkül nagyon nehéz lett volna dolgozni.
– Úgy láttam, az Anya szerepét is kedvvel formáltad meg, de Lajka, az űrkutyaként kifejezetten jól érezted magad a színpadon. Hogyan élted meg belülről, s miért gondolod, hogy kedvelt előadás lehet?
– Szerintem nagyon jó egy olyan gyerekelőadásban részt venni, ami tényleg foglalkozik valamilyen témával. A kicsik figyelnek, reagálgatnak, de a legfiatalabbaknak talán némileg sok a mondanivaló. Amiatt is szívesen veszek részt benne, mert oktat, nevel is a maga eszközeivel. Lajka a kedvencem, én amúgy is nagyon szeretek karaktereket játszani, főleg mesékben. Jobban, mint a főszerepeket, mert kicsit egyszerű, hogy a főszereplő be fog járni egy gyönyörű ívet, A-ból B-be, kvázi felnövéstörténet: naiv vagyok és hős leszek... Ez nagyon szép, jót lehet vele menni. De sokkal izgalmasabb igazi karaktert játszani: ördögöt, sárkányt, vagy Lajkát, az űrkutyát. Kifejezetten szeretem ezeket a fiktív karaktereket. Kitaláltuk Nikivel és a rendezővel: mi lenne, ha Lajka kicsit orosz akcentussal beszélne. Izgalmas feladat volt kipróbálni, s megnézni, működik-e vagy sem.
– Menet közben nem felejted el, hogy orosz akcentussal kell beszélned?
– De, sokszor előfordult. Éppen ezért rengeteget szövegeztünk Nikivel, direkt ezért, hogy szokjuk, s rutinból meglegyen.
– Szeretik a gyerekek?
– Eddigi tapasztalataink szerint igen.
Kapu Tibor gyermek- és ifjúkorában sokat járt a Móricz Zsigmond Színházba, az Apáczaiban éppúgy volt bérlete, mint krúdys gimnazistaként. Egyértelműen az Anconai szerelmeseket említette nagy kedvencként, többször is látta.
– Az Űrmese szerintem nagyon érdekes, aranyos előadás, melyben Liza és társai több kalandot is átélnek, eközben új ismereteket is szereznek, illetve osztanak meg a nézőkkel. Számodra milyen érzés volt az űrhajóból látni a kozmoszt és a Földet?
– Húsz napot töltöttünk a világűrben, ebből egy nap oda-, egy pedig visszafelé. Az űrállomáson szinte minden percünk a munkáról szólt, így kevés idő jutott nézelődésre. Igaz, olykor az alvást is feláldoztuk annak érdekében, hogy kicsit többet tudjuk vizslatni a Földet. Az űrhajóban igazából nincsen elképesztően sok dolga az embernek, így inkább utazás közben jut erre alkalom. Fölfelé talán picit kevesebb, mert az megviseli a szervezetet, ezért főként alszunk, pihenünk. De visszafelé, amikor már hozzá vagyunk szokva a világűrhöz, akkor rengeteg időnk van arra, hogy különleges élményeket éljünk át. A nézelődés megunhatatlan, hiszen amikor a Földet néztük, mindig találtunk valami újdonságot, lélegzetelállító a látvány.
– Különleges világ, amit az űrhajóból látni?
– Abszolút. Onnan letekintve nincsenek országhatárok, ami elsőre furcsa, mert az interneten vagy az atlaszokban mindig megrajzolják. Egyedülálló, ritka alkalom, amikor országhatárok nélkül látjuk a bolygónkat. Magával ragadó a látvány színessége, fényessége, grandiózussága, hiszen a Föld sugara hatezer kilométer, mi nagyjából négyszáz kilométerre vagyunk a felszín felett. Így nem is látunk rá az egészre, csak egy jókora darabkájára. Főleg az amerikai űrhajósok mesélnek rengeteget arról, hogy a Földet nézve látszik, milyen vékony a légkör – tényleg így van. A légkör magassága kb. 80 és100 kilométer között van, valóban hártyaméretűnek tűnik a bolygónk méreteihez képest. Azt látjuk, érezzük, hogy vékony és nagyon-nagyon törékeny. Én is éreztem ezt, de számomra jóval meghatározóbb volt, amikor rápillantottam a Földre, és rádöbbentem, ebből csak egy van. Elnéz az ember mellette, alatta, felette, bármerre – és csak a feketeséget, csak a világűrt látja, és rádöbben arra, hogy bárhová mennénk, ott nincs otthonunk, a Föld a miénk. Azt érezni: bárki, aki valaha élt, az itt élt. Ez az az érzés, ami az emberben felkelti a gondolatot: igenis vigyázni kell erre a bolygóra.
(Szerző: Kováts Dénes)
Fotók: Móricz Zsigmond Színház, illetve HUNOR-program
