Táncold körbe Magyarországot online – Minden a szatmári térség tánckultúrájáról!
Az Alföld északkeleti részén, a Felső-Tisza vidékén találhatjuk meg a csárdás és a verbunk legszebb, legváltozatosabb válfajait. A táncmesterek és a tánciskolák a nemzeti romantika megszületésének idején, a 19. században jelentek meg először, így gyorsan divatossá vált a két új magyar táncstílus.
A Táncolj velünk! című néptáncoktató filmsorozat 1998 és 2008 között készült gyermekeknek a nemzeti könyvtárban. Az ismeretterjesztő széria a Martin György Néptáncszövetség és az Örökség Népművészeti Egyesület kezdeményezésére indult, összeállítását pedig az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában működő Magyar Mozgóképkincs Megismertetéséért Alapítvány végezte.
A táncokat, amelyeket a MTA BTK Zenetudományi Intézet Néptánckutató Archívuma filmjeivel illusztrálunk, az Országos Széchényi Könyvtár YouTube-csatornáján tesszük közzé 2020. május végéig, péntek délutánonként. A filmsorozat kiválóan használható minden közösségben gyermektánc oktatására; alkalmazásával nem csupán a képzett táncpedagógusok, hanem a néptáncot alapszinten ismerő oktatók is kitűnő eredményt érhetnek el. A sorozat szerkesztője és forgatókönyvírója dr. Diószegi László történész, Harangozó-díjas koreográfus, rendezője Szécsényi Anikó, az OSZK munkatársa.
A verbunk a Felső-Tisza-vidék egyik legfontosabb és legközismertebb tánctípusa, gyakori a magyar verbunk vagy a magyar szóló elnevezése is. A két világháború között sokszor ezzel kezdték a mulatságot, és a legutóbbi időkig közkedvelt táncként tartották számon. A férfiak a zenekar előtt csoportosan, karéjban kezdték a tánclépéseket, amelyek azonban nem voltak kötöttek, mindenki szabadon járta a saját motívumait. Más területeken a verbunkot mutatványos, bemutató jelleggel gyakorolták. Az Ecsedi-láp vidékén a magyar verbunkot a kiemelkedő tánctudás mértékeként emlegették, amely a mulatságok tetőpontján táncolt fő látványosságnak számított.
A térség tánckultúrájának legközkedveltebb darabja a 19. században divatossá vált csárdás, amelyet a lassú, csendes, magyar csárdás, ugrós és félugrós neveken is emlegettek. A hagyomány tovább élését segítette, hogy ezen a vidéken a nemzeti kultúrát őrző és ápoló dzsentriréteg is sajátjának tekintette és táncolta a csárdást, ami kedvezett annak, hogy a parasztság tovább őrizze táncát, nem érezvén azt ósdinak, elavultnak. A csárdás összefogódzási módjai rendkívül változatosak: előfordul az általános váll- és derékfogás, a társastáncok félderékfogása, az egy- és kétkézfogás, de közkedvelt az oldalt fogás is. A frissben gyakori a kar alatti kiforgatás és a külön figurázás. A lassú elsősorban a két- és egylépéses motívum változataiból, forgásokból, félfordulósból, csapásokból, bokázókból, hátravágásból áll.
A frisset elsősorban az különbözteti meg a lassútól, hogy itt a függőleges hullámzás erőteljesebbé válik. A friss főbb motívumai: cifra, kisharang, felfordulós, hátravágás, hegyező, kopogó, emelkedő-süllyedő lippentések és a sok csapásolás. A körcsárdás vagy négyeselés az első világháború után vált divatossá. A csárdás közbeni körtánc változatossá tette a táncot, és nem annyira fárasztó, mint a páros csárdás. A csárdás speciális formája a hármascsárdás, amely bemutató ügyességi táncként, lakodalmi osztótáncként fordul elő, s általában olyan alkalmakkor, amikor kevés a férfi.
Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár
