Jó próbafolyamatok, hat bemutató, remek szerepek és kihívások jellemzik színművésznőnk évadát. Nyíregyházán rögtön mélyvízbe került, hat bemutató részese lett. A Delilában ő Ilonka, a cukrászlány; a Bogyó és Babócában Ugri, a szöcskelány; a Bolha a fülbe előadásban Raymonde Chandebise, a féltékeny feleség; a Don Juanban Donna Elvira és Laura; a Nők az idegösszeomlás szélénben ő Pepa, a főszereplő; míg az Anconai szerelmesekben Viktória, a magyar lány.

Szabó Nikolett Hajdúböszörményben nőtt fel, Debrecenben járt középiskolába, a Kaposvári Egyetem színművész szakán végzett, s a Csiky Gergely Színházban töltött öt esztendő után lett társulatunk tagja.

– Kaposváron a színház csodálatos ragyogó csillagának neveztek, az év színésznője lettél és megkaptad a Komor István-gyűrűt. Az utolsó előadásod után vastapssal búcsúzott tőled a közönség, látszott, hogy imádnak. Miért jöttél el?

– Már korábban felvetődött, hogy másutt is szívesen kipróbálnám magam. Talán azért is, mert valamelyest átláttam, hogyan működik ott a vidéki színházi struktúra, sok mindent megtapasztaltam. Az első gondolatom az volt, hogy jó lenne alternatívokkal dolgozni, sokkal kísérletezőbb előadásokat létrehozni, ami vidéki színházi körülmények között nem feltétlenül megvalósítható. Az első próbálkozásom még Kaposváron volt, amikor egy mono­drámát állítottam színpadra az utolsó évemben. Ott aztán beleadtam mindenfajta kísérletezést, amit addig visszatartottam magamban. Szerencsére sokkal jobban fogadták, mint vártam, viszonylag sokszor előadhattam.

– Hogyan lettél a Móricz Zsigmond Színház társulatának tagja?

– Az a gondolat motivált: jó lenne mást és máshol kipróbálni, annak ellenére, hogy nagyon szerettem ott lenni. Nem számítottam erre a nagy búcsúztatásra a nézők előtt, a vastapsra. Nagyon meglepő volt számomra és hatalmas megtiszteltetés. Mindez az ott töltött öt év megkoronázása volt, valamit talán ott tudtam hagyni magamból. Amúgy a mai napig visszajárok, a Meseautóban még játszom Kaposváron és nagyon jó visszamenni hozzájuk. A szép emlékek ellenére nem bánom, hogy így döntöttem, mert Nyíregyházán is rettenetesen jól érzem magam.

– A Delilában a korábbi szereposztáshoz képest te vagy az egyetlen új, így neked most kellett megtanulnod, ráadásul sokat vagy színen. Miként érezted magad a mélyvízben?

– Mikor meghallottam, hogy Mohácsi Jánossal fogok dolgozni, nagyon megörültem. Persze nagy megfelelési kényszer munkálkodott bennem, bele is feszültem, hiszen két hetem volt, hogy elsajátítsam az anyagot, nem egy teljes próbafolyamat állt rendelkezésemre. Maga a figura, akit el kellett játszanom, elég összetett és nehéz szerep. Mo­hácsi az első pillanattól fogva leszedte rólam az összes befeszülést, és akárhányszor látta rajtam, hogy ideges vagyok, megnyugtatott, ez jót tett a lelkemnek. Mindenki mondta, ne aggódjak, ő színészbarát, s ez beigazolódott. Igazából azt az egyet sajnáltam, hogy csak két hétig tudtam vele próbálni, mert csodálatos volt. Tényleg sokat tanultam tőle ez idő alatt, hálás vagyok ezért a próbafolyamatért.

– A Bolha a fülbe bohózat Raymonde-ja is főszerep. Szereted?

– Igen. Vicces, hogy az a Mészáros Tibor rendezte, aki most művészeti vezető Kaposváron, de ott nem rendezett engem soha. Ez is egy jó próbafolyamat volt. Nehéz a Feydeau-féle francia bohózat – nekem legalábbis –, ugyanis elképesztő pontosságot, koncentrációt és energiát igényel. Tibor folyamatosan számon is kérte, nem engedte, hogy kipukkanjunk egy-egy jelenetben. Ilyen típusú vígjátékban azt hiszem, még soha nem játszottam, kihívásnak éltem meg. Most már azt érzem, hogy elkaptam a fonalat, nem ahogy esik, úgy puffan alapon történnek meg a dolgok. Szeretem játszani, s azt látom, a közönség is kedveli.

– A Don Juan-beli szerepeid egészen másak, igazi drámákat látunk a színpadon.

– Ugyancsak jó próbafolyamat volt, de nehéz feladat. Nagyon szerettem a rendező Horváth Illésben – aki úgy fogalmazott: missziója volt ezt a történetet színpadra állítani –, ahogy a megszokottól kicsit másféle szempontból közelítve mutatja meg a donjuanizmust.

– Csapodár fickó Don Juan.

– Így van. Fölöttébb bonyolult Donna Elvira és Don Juan viszonya. Csak két jelenetünk van ezt megmutatni, és mind a kettő nagyon más. Eddigi pályám egyik legnehezebb szerepe, a mai napig küzdök vele, újra és újra meg kell szülni, nem lehet elmismásolni, ami kettejük között történik. Nagyon hálás voltam Illésnek, mondtam is neki, hogy örülök, amiért ennyire nehéz játszanivalókat kért tőlem, így rendesen megdolgoztatott.

– A Nők az idegösszeomlás szélén főszereplője vagy. Mit várjunk az előadástól?

– Szerintem ez egy nagyon jó anyag és remek választás a színházvezetés részéről, hogy bekerült a repertoárba, ráadásul a Krúdy Kamarába. Kirják Róbert igazgató mondta is, hogy kifejezetten a kamarabérletes nézőknek akartak kedveskedni ezzel a könnyed zenés darabbal. Időközben kiderült, nem is annyira könnyed, mégis szórakoztató. Ritkán találkozom olyan zenés előadással, ahol a dalok mindegyike remek, mert nincs olyan dal, amire azt mondanám, kicsit gyengébb. Mindegyiknek annyira megvan a saját stílusa és energiája, hogy tényleg élvezet bármelyiket hallgatni. Erre még rájön a sztori is, aminek az alapja egy híres Pedro Almodóvar-film. Azt szeretem benne, hogy rettenetesen vicces, és a keserédes humorával pontosan úgy mutatja be a nők mindenféle oldalát, hogy szinte mindenki magára ismerhet. Például abban, hogy mennyire kiszolgáltatottak és ostobák tudunk lenni a szerelemtől, s attól, ha félünk valakit elengedni, vagy valaki elhagy. Mindezek rendkívül kellemetlen helyzetekbe tudják sodorni az embert. Annyira életszagú az anyag, hogy pont ettől lesz szerethető a nézők számára.

  (Szerző: Kováts Dénes)