„Semmi sem változott a világunkban” – Szikszai Rémusz Móriczot rendez Nyíregyházán

A Kivilágos kivirradtiggal emlékezik színházunk az önálló társulat megalakulásának 45. évfordulójára Filmes és színpadi szerepei mellett már jó másfél évtizede foglalkozik rendezéssel is Szikszai Rémusz. Nyíregyházán 2019-ben a Kalucsnit állította színpadra, ’22-ben az Augusztus Oklahomában című darabot, rá két évre a Pacsirtát, most pedig a Kivilágos kivirradtig próbái zajlanak.

A Kivilágos kivirradtig egyetlen éjszaka eseménysora mentén reflektál a századfordulós magyar társadalom sajátosságaira, a vidéki nemesség, a dzsentrivilág szokásaira és problémáira, illetve arra a közeledni látszó krízisre, amely beláthatatlan következményekkel jár... A premier november 21-én lesz a Nagyszínpadon. Az előadással a színház a névadó Móricz Zsigmond előtt tiszteleg, és az első önálló színtársulat megalakulásának 45. évfordulójára emlékezik.

– 2023-ban a Rokonokat rendezted Szegeden, most Nyíregyházán a Kivilágos kivirradtigot állítod színpadra. Móriczcal milyen viszonyban vagy?

– Színészként a Bezerédi Zoltán rendezte Úri muriban Dobokayt játszottam; a bemutató 2010 januárjában volt a Nemzeti Színházban. Én azt gondolom Móriczról, hogy ő a huszadik század világirodalmának egyik legnagyobb alakja volt, Hemingway- vagy Proust-szintű író. Ha angolul írt volna, nagy valószínűséggel világhírű lett volna. Minket a nyelvünk bezár: az ismertség szempontjából korlátoz, hiszen kevesen beszélik a világon. Amikor elolvasom egy-egy kisregényét vagy regényét, rendre lenyűgöz az, amit és ahogyan megfogalmaz. Mindig mellbevágott az is, hogy akármelyiket olvastam, rá kellett jönnöm, mennyire aktuális: semmit sem veszít a mondanivalójából. Ma is élénken, frissen, vibrálóan szól, így mindig arra a következtetésre jutok, hogy semmi sem változott a világunkban.

Színházi szempontból a Kivilágos egyik nagy nehézsége – szemben a Rokonokkal, az Úri murival vagy akármelyik másikkal –, hogy azokban lineáris a történet, amely köré a cselekmény rendeződik. Ebben az esetben egy István-napi ünnepség a helyszín és a téma, amelyben van ugyan egy fő történet, de a kisregényben ezer apró történet fut. Az előbb említetteknél jóval novellisztikusabb, szerteágazóbb, ezért nehezebb a fő történetből színdarabot csinálni.

– Nyíregyházán milyen előadásra számíthatunk?

– Megpróbálunk olyan előadást létrehozni, amely 2026-ban is érvényesen szól. Igyekszünk elkerülni a panoptikumot és a sablonokat. Aki úgy hiszi, hogy az első perctől kezdve szól a zene, és „ereszd el a hajamat” lesz, az téved: a regényben sem így történik.

Regényeiben Móricz nagyon sokszor él azzal a technikával – itt is –, hogy valahol szól a zene, de a történés másutt van. Úgyhogy ezt próbáljuk megjeleníteni. Vörös Róbert dramaturg szerintem csodálatos munkát végzett: nagyon jól sikerült a szövege, remek adaptáció, amely méltó Móriczhoz és az alapműhöz is. Persze megjelenik benne a jelen valósága is, ami nem azt jelenti, hogy ma játszódik – hogy mikor, az csak a regényből derül ki. Móricz gyakorlatilag a századfordulóra helyezi a cselekményt: 1899 decemberében vagyunk, s jön az 1900-as év, jön az új idő. Január elsején azonban már nem is itt lakik a főszereplő családja, mert a családfőt kirúgták az állásából. Nagyon érdekes új világ áll a szereplők előtt: a huszadik század, amelyet sajátos megosztottság jellemzett a magyar történelemben. Móricz erre a különös kettősségre építi a regényt. Ez a kettéosztottság a következő bő száz évben is érzékelhető volt, és most is tart. Ilyen értelemben arról szól a Móricz-mű, hogy nem változik semmi...

– A felszínen mulatozás, a mélyben kőkemény drámák.

– Igen. Mindemellett azt érzem, hogy Vörös Robi változatában nagyon sok humorlehetőség adódik, szerintem tudunk majd kacagtatni is bizonyos helyzetekben. Vannak alaptoposzok, amelyekkel az emberek küzdenek, s ezek legalább olyan fontosak, például a férfi-nő kapcsolat és a házasság kérdésköre. Ezek az alapvető emberi témák működtetik az előadást, és az egésznek van egy kerete, amelyben a szereplőket egyszer csak kisemmizik. Adósságaik, hiteleik vannak. Tudok a kortársaink között is olyan emberekről, akik karácsonykor vagy esküvő alkalmából nem akarnak lemaradni jómódú rokonaiktól, leendő menyük vagy vejük szüleitől, ezért hitelt vesznek fel. Ez gyakorlatilag elindít egy görgeteget, amelyet tolnak maguk előtt, de a gyerekükért az adósságot is vállalják – illetve olykor ott van bennük a kivagyiság is. Ilyen sorsok vannak most, és voltak száz éve is, minden következményükkel együtt – akár bele is pusztulhatnak.

– Nézőként eljutunk odáig, hogy a saját vagy a rokonunk, ismerősünk sorsára ismerünk?

– Az lenne a cél, hogy magunkra ismerjünk benne, és ráismerjünk a szüleinkkel való viszonyunkra, a szüleink és nagyszüleink kapcsolatára. A családra, az ismerősökre, arra, ahogyan ők élnek és cselekszenek, amire vágynak, ahogyan megpróbálnak a gyereküknek jót tenni. Az is felsejlik, mi az, ami meggátolja őket ebben, s mi az, ami hozzáad tetteikhez.

– Akkor ez a tükörmotívum az egyik érv lehet amellett, hogy érdemes megnézni ezt az előadást?

– Hát igen, illetve nem tudom. Aki Móriczot szereti, nagyjából tudja, mire számíthat. Az az emlékem vele kapcsolatban, hogy 18 évesen olvasni kellett tőle. A Rokonokat azért választottam, mert az volt a legvékonyabb – ebben a korban a fene akart Móriczot olvasni. Talán nem 18 évesen kellene olvasni – bár lehet, hogy mégis. Azért is érdemes – és itt ismét személyes leszek –, mert amikor később, különböző életkoraimban vagy korszakaimban más művek kapcsán találkoztam Móriczcal, vagy újra kellett olvasni, mindig a felfedezés élménye ért: úristen, korábban egy betűt sem értettem belőle, most már értem. Minden újraolvasás új élményeket hozott. Sajnos egyre kevesebbet olvasunk, talán a szándékon túl egyre kevesebb időnk is van rá. De az olvasást vagy újraolvasást kiváltja a színház, és szembesülünk azzal, miről is szól az irodalmi mű. Nem azért nem tudtuk-értettük, mert buták voltunk, hanem mert más élethelyzetben találkoztunk az olvasás- vagy színházélménnyel. Tehát valójában nem tudok mit mondani, annyira nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy miért érdemes megnézni. Azt reméljük, hogy jó lesz, és örömöt is okozunk vele, emellett elgondolkodnivalót adunk, s kérdéseket teszünk fel, amelyekre már nem nekünk kell válaszolnunk.

(Szerző: Kováts Dénes)