Másnap Gdanskba utaztunk egy régen várt találkozóra. Korábban is tudtuk, hogy ebben a városban él Elek István volt nyíregyházi Hadik-huszár, aki 1945-ben orosz fogságból megszökve Gdanskban telepedett le, majd ott is alapított családot. A magyar nyelvet nem felejtette el, s szívesen mesélt életéről, sorsáról.
Nyírbátorban született, ahol édesapja a Mándy-uradalom intézője volt. Érettségi után a nyíregyházi magyar királyi Hadik András 4. honvéd huszárezredhez vonult be karpaszományos honvédként. Kétéves szolgálatáról a legszebb emlékei a tiszti versenylovak rendszeres belovaglásához, ápolásához, a versenyeken való részvételekhez fűződnek. Leszerelése után a budapesti Kertészeti Egyetemet végezte el, majd Nagyvárad mellett dolgozott egy kertészetben. Onnan hívták be újra katonának Magyarország német megszállása után a nyíregyházi huszárhadosztály mozgósításakor. Szolgálati beosztása a 4/II. huszárosztály törzsébe szólt, nagy tisztelettel emlegette Szabadhegyi István huszárőrnagyot, az osztály parancsnokát.

LENGYEL-MAGYAR BARÁTSÁG

Amikor a lengyelországi eseményekről kérdeztük, hosszan mesélt arról, hogy milyen jó viszony alakult ki a lengyel lakosság, majd a varsói felkelők és a magyar huszárok között. Elmondta, hogy 1944 július végén a magyar huszárokat a lengyel főváros irányába vezényelték. A Bugon való átkelés után egy kis faluban szállásolták el őket. Amikor lefekvéshez készülődtek, elment hozzájuk a bíró az idősebb emberekkel. Kiderült, hogy a falu mellett lövöldözés tört ki. A németek oldalán halottak és sebesültek is voltak. Az összecsapásban részt vettek lengyel partizánok is, akik a falutól kapták az élelmet. Valaki ezt besúgta a németeknek, a falu várta az elkerülhetetlen rendteremtést. „Hozzánk, a németek szövetségeseihez, jöttek segítségért, fel voltak készülve az erdőbe való menekülésre, a szekereiket megpakolták a vagyonukkal. Borsódzott a hátam, féltem...” emlékezett vissza Elek István. A magyar huszárok parancsnoka, egy főhadnagy, habozás nélkül elrendelte a géppuskák felállítását. Amikor reggel a németek megérkeztek, hogy rendet tegyenek a faluban, magyar géppuska-sorozatok fogadták őket. Szerencsére a reggeli ködben nem lehetett látni, hogy ki lőtt. A németek szinte azonnal, pánikszerűen visszavonultak. Elek István elmondta, attól féltek, hogy az alakulatot, amelyik így ellenszegült a németeknek, felismerik. „Amikor visszaértünk a laktanyába – emlékszik –, a németek gyakorlatoztak, nem tapasztaltunk semmiféle riadót, mikor megláttak minket. Megkérdeztem a főhadnagyot, hogy nem fél-e a következményektől. Még most is hallom a nyugodt hangját és szavait, amelyekben józan paraszti ész volt – hogy a német parancsnok egyáltalán nem tesz bejelentést erről az eseményről, sőt elrendeli, hogy a katonák hallgassák el azt a tényt, hogy ő is megfutamodott az embereivel. Tulajdonképpen az embereknek hallgatást kellett fogadniuk.”

98 ÉVESEN IS JÓ EGÉSZSÉGBEN

Elek István arról is mesélt, hogy amikor a varsói felkelés kitört, 1944. augusztus 1-jén, a felkelők mellett több mint százezer lengyel civil lakos is tartózkodott a városban, akinek ellátásáról senki sem gondoskodott. Szekerek ugyan voltak Varsóban szép számmal, de ló már alig akadt. A felkelők kérésére azután a magyar huszárok fogták be lovaikat az ott talált szekerekbe és heteken át menekítették a nőket, gyermekeket az ostromlott városból.
Elek István Varsóban maradt, majd a háború végén, 1945 tavaszán, az oroszok elfogták és Szibériába akarták deportálni. Még Königsberg (Kalinyingrád) előtt sikerült megszöknie és a halászok segítségével visszajutott Gdanskba, ahol a felkeléskor megismert lengyel lányt feleségül véve, letelepedett.
A 98 éves öreg huszár ma is jó kedéllyel, friss emlékezettel bír. Nagy örömmel fogadott minket, s búcsúzáskor szívélyes üdvözletét küldte az egykori huszárváros, Nyíregyháza lakóinak és a még élő huszároknak, leszármazottaiknak.

Bene János