Most éppen Capuletné - ám 25 éve meghatározó tagja a színháznak Kuthy Patrícia

Nagyon szép jubileumhoz érkezett a Móricz Zsigmond Színház színművésze, Kuthy Patrícia, aki 2001-ben szerződött a társulathoz. A közönséget első pillanattól elbűvölte a színes egyénisége, de ez az évad különösen jó alkalmat teremtett sokoldalúságának bizonyításához.

– Kezdjük A dzsungel könyvével, amelyben párducként villantod meg oroszlánkörmeidet. Hogy érzed magad Bagira bőrében?

– Nagyon jól! Köszönöm a sokszínűségre utalást, ebben a darabban rögtön fekete tudok lenni. Természetesen minden pillanatát élvezem ennek a szerepnek, már csak abból is kiindulva, hogy mérhetetlen rajongással viseltetek az állatok iránt, kedvenceim a macskafélék, kicsik és nagyok egyaránt. Itthon van nekünk két „mini fekete párducunk”, Kapor és Lufi, ők a legfőbb tanítómestereim a szerephez. Még magamon is érzékelem, ez milyen plusz kötődést, töltetet ad Bagirához, jóleső izgalommal bújtam a bőrébe. Sok évvel ezelőtt játszottuk már A dzsungel könyvét, akkor más szerepben kaptam benne feladatot, ez most újabb élményt nyújt nekem.

– Gyereknek és felnőttnek egyaránt látványos és izgalmas a darab – hogyan kötheti ilyen erővel össze a korosztályokat?

– Maga a történet és annak mindenféle tanulsága az összes korosztályhoz szól, mert mindenki megtalálja benne a maga számára érdekeset, elgondolkodtatót, szépet, izgalmasat. Ki-ki a maga szintjén magához engedi, megérti az örök érvényű üzeneteket a kirekesztettségről és a befogadásról, az elutasításról és a szeretetről, az élet és a halál körforgásáról, a szeretetről és a szerelemről. Az emberi világ látható ebben a maga gyarlóságaival és szépségeivel, küzdelmeivel és értelmével. A hatást fokozzák a látványos díszletek és jelmezek, csodálatos zenéje van, ez pedig valószínűleg még jobban megfogja, leköti a fiatalabb korosztályt, de sok impulzussal hat minden korosztályra.

– Már csak a felnőtteknek szól a Ne most, drágám! – milyennek látod ennek a fantasztikus vígjátéknak a megszületését és a visszhangjait?

– Örömmel láttuk, érzékeltük, ahogyan a közönség fogadta, de azt hiszem, ez sejthető is volt. Ez egy pörgős, bonyodalmas, magunk között „ajtócsapkodósnak” hívott vígjáték, amelyben egymásra épülnek a gyors helyzetkomikumok: egyik szereplő kilép (kituszkolják...) a színről, a másik bejön, csupán pillanatokon múlik, hogy ne találkozzanak, aztán mégis összefutnak azok, akiknek nem kellene összeakadni, és a már végkifejletnek hitt történetben csak tovább és tovább kuszálódnak a szálak... Ebben rengeteg a humor, az ilyen típusú vígjátékoknak alapvetően sikere van, de a komikumon túl nyilván képes elgondolkodtatni is. Néhányan szembesülhetnek azzal, hogy mintha már láttak volna ilyet... – de hát ahogy minden művészet, a színház is mindig az életből merít. Ettől izgalmas egy szórakoztató darab is.

– Nagy hangulatváltás a Rómeó és Júlia, melyben a rideg, szigorú Capuletnét kelted életre. Az interjú megjelenésekor épp túl leszel a premieren, de a beszélgetés pillanatában még a darab rendhagyó feldolgozását előzi meg felfokozott érdeklődés. Hogyan épült fel ebben a te karaktered?

– Valóban egy újszerű, modern felfogásban fogta meg az évszázados történetet a rendező, mondhatjuk azt is, hogy formabontó, és ebből eredően sok-sok eleme, részlete elüt az általában ismert, megszokott szemlélettől, előadásmódtól. Ehhez igazodva az én karakterem esetében is valamennyire el kell távolodni Capuletné klasszikusnak mondható, vagy inkább az elmúlt hosszú évtizedek filmes és színházi feldolgozásai révén azzá vált személyiségétől, stílusától. A darab egésze egy mai köntösben világítja meg, bontja ki a drámai mondanivalót. Én is kíváncsian várom a végeredményt, és hogy majd miként fogadja a közönség.

– Amikor legelőször láttalak a színpadon, az első mozdulataid után összesúgtam a szomszédommal: ez a színésznő egész biztosan művészi táncos alapokkal rendelkezik. Aztán megtudtam, nem is akármilyennel. Most is adhatsz ebből ízelítőt a nézőknek.

– Igen, ebben a darabban vannak táncos részek, és ez nekem külön ajándék. A pályám során valahogy ritkán adatott meg, hogy olyan feladataim legyenek, amelyekben úgy igazán táncolhatok. Ezért amikor eljön a pillanat, azért én nagyon hálás vagyok. Most is nagyon örülök, hogy együtt dolgozhatok Kováts Gergely Csanáddal, aki koreográfusként gazdagabbá teszi ezt a darabot. Nagy tudású, tehetséges szakember, fontos tagja az alkotói stábnak, örülök neki és a táncnak is.

– Az öldöklés istene pedig már egy metsző humorú vígjáték, egy realisztikus darab, mely tükröt tart: megmutatja az ember hétköznapi gyarlóságait, gyengeségeit. Milyen érzésekkel távozhat erről a néző?

– Ez a történet is klasszikussá vált, a magyar származású francia írónő, Yasmina Reza Tony-díjas műve megmutatja, milyenek vagyunk, milyenek tudunk lenni, milyen konfliktusokkal szembesülünk az életünk során, s milyen válaszokat adunk rá. A megoldásaink lehetnek jók vagy rosszak, őszinték vagy önmagunkat is meghazudtolók, kibontakoznak személyiségek, kapcsolatok. Nem véletlen, hogy Roman Polanski érdeklődését is felkeltette és nagysikerű filmet rendezett belőle. A darab hideglelős humorral szembesít azzal: elég egy aprónak tűnő konfliktus, hogy előtörjenek elfojtott indulatok, düh, keserűség, csalódottság, s hogy a jólneveltség maszkja milyen gyorsan lehull. Nincs ítélkezés, feloldozás, receptet most sem ad senki, a színház csak teszi a dolgát: elgondolkodtat önmagunkról.

– S te belegondoltál már, idén lesz 25 éve, hogy Nyíregyházára szegődtél? Érkeztek az elismerések: Soós Imre-díj, Domján Edit-díj, de egy ilyen jubileum apropóján minek örülnél a leginkább?

– Ami először eszembe jut, az talán az, hogy a szakmánk, a hivatásunk tisztelete soha ne vesszen el, ahogy a színészek megbecsülése sem. Az élet megállíthatatlanul felgyorsul, de ez ne szorítsa háttérbe az igazi értékeket, a művészetet. Egy nagyszerű társulat tagja lehetek, s amit, illetve akiket itt látok, az megerősít abban, hogy a színészek a lelkükkel, szívükkel alkotnak, adnak valamit a szeretve tisztelt közönségnek. Szórakoztatnak, elgondolkodtatnak, esetleg segítenek jellemük formálásában is, igazi, tiszta élmények nyújtására teszik fel az életüket. És ebben szeretünk, szeretek élni.

(Szerző: Nyéki Zsolt)