Szabó Soma a Banchieri Énekegyüttes alapító tagja, a Cantemus Fiúkar és a Cantemus Vegyeskar karvezetõje, a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar karmestere, a Mûvészeti Szakgimnázium zenetörténet-tanára, nemzetközi karvezetõi és énekkari mesterkurzusok szereplõje. Három fiú édesapja.
Ki lesz a következõ Liszt-díjas a családban? Hunor, a nagyfiú? Azt mondja Szabó Soma, az édesapa, hogy fia ugyan nagyon szeret zenélni, tehetsége is van hozzá, de jól látszik, oly sokfelé lehet irányítani, nem biztos, hogy szerencsés, ha egy ilyen „lehetetlen ” szakmára teszi fel az életét. S bár most Szabó Soma a téma, nyilván megkerülhetetlen a kérdés, példakép volt-e az édesapja?
– Mindenképpen. Nem akartam én õt követni, de egyértelmû volt a pályaválasztásom.
– Enyhe presszúrát sem gyakoroltak a zenész pálya irányába?
– Nem, de arra nógatni kellett, hogy gyakoroljak. Hegedûsként kezdtem, s nem nagyon volt kedvem magányosan napi két-három órát eltölteni a négy fal között. A közösségi élmény már akkor is többet jelentett számomra! Akkoriban indult a Banchieri Énekegyüttes, s az tetszett, hogy többen együtt alakítottuk a zenét. Én a zenében a harmóniák bûvöletében élek, a hegedû pedig melodikus hangszer.

– Értem, csapatjátékos vagy, nem vágytál szólista szerepre. Valami mesebeli történet rémlik nekem a Banchieri megalakulása körül...
– Édesapám énekórán mutatta meg az angol King’s Singers felvételeit, s ennek mintájára nyolcadik után néhányan komolyan vettük, hogy együtt énekelünk. S jöttek a sikerek! Az akadémiai továbbtanulásnál aztán már egyértelmû volt, hogy a karvezetés, az éneklés irányába érdemes elmozdulni. A hegedût mostanában már csak nosztalgiából veszem elõ. De a Banchieri él a mai napig, s úgy tûnik, hogy van jövõje is. Épp most jártunk Londonban egy Kodály emlékmûsorral, de hívtak bennünket Hannoverbe, aztán nyáron Hong Kongba megyünk.
– A Banchieri olykor megenged magának egy-egy könnyûzenei feldolgozást is. A Beatles csak koncert végi ráadás szám lehet?
– A rengeteg énekegyüttes között kevés van, aki igazán értékes zenét mer felvállalni. Azok a hagyományok, melyek az utóbbi öt évszázadban ezt a fajta énekkultúrát kiépítették, érdekesebbek számunkra. Ahogy a Banchieri mosolygós jelmondata tartja: Csináld jól az egyiket, és élvezd a másikat!

A Banchieri Énekegyüttes

– Léteztek-e egyáltalán rockos, popos lemez-koncert élményeid, elvágyódásod?
– Emlékszem, nyolcadikban cserélgettük a Pet Shop Boys, meg a Queen kazettákat – ezek mentek akkor. Rácsodálkoztunk, aztán lecsengett, és nem vágytam rá. De nem volt ez otthon tiltott gyümölcs. Nehezek ezek a mûfaji kategóriák. Mélyebbnek érzem azt az élményt, amikor az intellektusom is reagálni tud valamire.
– Minden családban van egy szokás és hagyományrendszer. Ugyanazt élitek a családoddal most, vagy tudatosan eldöntötted, mi az, amit másképp csinálsz? Viszed tovább az apai mintát?
– Elképzelhetõ, hogy sok mintát követek. Mégis úgy érzem, hogy a személyiségem más, mint az édesapámé. Én szemérmesebb vagyok, s nem találom meg az emberekkel olyan könnyen a hangot, mint õ. Ezt mindig csodáltam benne! A tanításban sem volt az elején egyszerû a dolgom. Ha társaságba kerülök, inkább a periférián maradok. Õ, ha belép egy terembe, biztos hamarosan körülötte forog a világ.
– Gondolom, nem cél ez nála, inkább eszköz – a munkájához. Neked kitaposott úton lehet haladni.
– Ahogy hallom a legendákat, õ rossz gyerek volt. Én nem. Õ tûzrõl pattant, a jég hátán is megélõ típus, a családban sokadik gyerekként nem nevelték agyon. Tudom, hogy azt a fajta fanatizmust, munkába merülést – a tanításban, az iskolában, az énekkarban – három gyerek mellett nem szeretném. Sajnálom, hogy kevés idõ jut rájuk, fõleg nyáron, az utazások miatt. Szeretném látni az õ otthoni életüket.
– De ti bent voltatok szüleitekkel az iskolában!
– Igen, nem volt ezzel gond, de ma már más a világ, másképp mûködnek a dolgok! Sokat gondolkodom a munka és a család közötti egyensúly megteremtésén.
– Strand, kirándulás, mozi?
– Persze! Sóstó, aztán a tiszatelki szabad strand. Hagyományként a családunk szívesen viszi tovább ezeket a helyeket. Aztán gyerekkoromban elmentünk a Krúdy moziba, ha valamilyen nagyon jellegzetes filmet adtak. Emlékszem, hogy apa általában nagyon csalódottan jött ki. Más nagyon nem volt. Most sok egyéb lehetõség van! Csak idõ nincs. Hunor, a nagyfiam focizik, úszik, kürtöl, zongorázik, külön órák és külön programok. Nehéz rendszerezni az életet.
– Ildikó, a feleséged tehetséges zenész, énekes. Idomult a Szabó család szokásaihoz?
– Õ egy nagyon erõteljes jellem. Idomult is, de sokat alakított a családunk életén. Ügyesen tudja a dolgokat befolyásolni. Látom, hogy neki elég nagy lelki terhet jelent, hogyan tartsa egyensúlyban a mérleg két serpenyõjét.

– Esetleg vágyna szólóénekesi karrierre? Elég neki a helyi közeg?
– Nem hétköznapi az õ zenei karrierje. Múltja és jövõje is van. Ami nekem büszkeség és nagy élmény: hívták már õt máshova énekelni. Szóval az õ adottságaival és tehetségével neki is lenne más lehetõsége. De nagy élmény számára a Banchierivel közös munkánk. Itt a család, és az én kötöttségeim.
– Segítõkész vagy otthon, a hétköznapi munkákban?
– Ó, nagyon rendes vagyok! Nem megy másként. Dolgom van a gyerekek körül és a háztartásban is.
– Milyen a kapcsolatod Barbarával, a nõvéreddel?
– A szomszédom! Összefonódott az életünk otthon és az iskolai feladatok során, a Cantemusban is. Nekem õ mindig a nagy nõvér marad, én csak a sor végén kullogtam.
– Arra kíváncsi lennék, hogy mit szól most az öcsikéjéhez?
– Olyan természetes a létezésünk, hogy ezen nem is gondolkodtunk. Ami most aktuális a Cantemus Vegyeskarban, hogyan lehetne közelíteni a professzionális létezés felé. Ezen dolgozunk. A legnagyobb élmény persze, amikor otthon vagyunk. Mindig van valami szerelni való. De a legszebb, ha együtt vagyunk a gyerekekkel!

(Szerzõ: Matyasovszki Edit)

Balog Zoltán, az emberi erõforrások minisztere, valamint Hoppál Péter, kultúráért felelõs államtitkár kiemelkedõ népmûvészeti munkásságának elismeréseként Martin György-díjban részesítette Vavrinecz Andrást, a Nyíregyházi Egyetem Zenei Intézetének mûvésztanárát, a Hagyományok Háza népzenekutatóját. Dr. Bubnó Tamás, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Fõiskola docense, egyben a Szent Efrém Férfikar alapítója és mûvészeti vezetõje pedig a magyar nemzeti kultúra, mûvészi alkotómunka területén végzett kiemelkedõ mûvészi értékteremtõ munkája elismeréseként érdemes mûvész lett. Õket is megszólítjuk a közeljövõben.