Ilyen volt nőnek lenni 1956-ban - Sorban álltak élelmiszerért

Amikor az 56-os forradalomról pergő filmkockákat nézzük, látunk mosolygó, lelkesen skandáló lányokat a 23-i tüntetésen, és a harcosokról, pesti srácokról szóló filmekben is feltűnnek fegyvert szorongató nők. Ezek alapján úgy tűnik, mintha a forradalomban a nők is aktívan részt vettek volna. Pedig a látszat csalóka. A nők többsége azokban az októberi napokban otthon ült, szorongva várta a férjét, gyerekét, sebesülteket ápolt, vagy éppen sorban állt kenyérért. A forradalomban aktív szerepet vállaló nők száma meglehetősen alacsony.

Bár 1945 után törvények sora született arról, hogy a nemek egyenlőek, és végre választójogot kapott minden nő, megszorítások nélkül jelentkezhettek egyetemre, és megnyíltak előttük olyan férfiak által uralt pályák mint az orvoslás vagy a jog. Bár a Rákosi-korszak mindent elkövetett, hogy politikailag is aktivizálja a nőket, a hölgyek politikai aktivitása nem változott meg egyik napról a másikra. Ha jobban belegondolunk, ezen nincs mit csodálkozni. Röpke 10-12 év telt el az egyenjogúság kihirdetése óta, ami úgy tűnik kevés volt arra, hogy egy csapásra megváltoztassa a hagyományos női szerepeket. Így aztán nem csoda, ha a nők közül kevesen vállaltak aktív szerepet az 56-os forradalom alatt.

A TÜNTETŐ NŐK

Az október 23-i tüntetésen még szép számmal látunk boldogan mosolygó, lelkesen skandáló lányokat. Mivel a tüntetés az egyetemisták köréből indult, első körben egyetemista, főiskolás lányok csatlakoztak a felvonuláshoz. Ahogy haladtak az utcákon, a lelkesedésük csatlakozásra késztette a hazafelé siető nőket, asszonyokat is.

Egy 18 éves lány így írt az eseményekről: “A jogászok megismertek minket, hogy középiskolások vagyunk, behúzkodtak a sorba minket, mosolyogtak ránk, és szánkba adták a jelszavakat.” Tehát nem a nők aktív politikai szerepvállalása, inkább a lelkesedés, az eufória késztette a nőket arra, hogy együtt vonuljanak a tömeggel. Voltak, akik belesodródtak az eseményekbe. Így történt Sebestyén Máriával is, aki a Rádió épületénél volt, amikor megkezdődött a lövöldözés. Így meséli el az eseményeket: “Úgyhogy én már a Rádiónál elkezdtem a vöröskeresztes szolgálatot, mert valamikor tanultam elsősegélynyújtást, mert az kötelező tanfolyam volt a gimnáziumban.” A tüntetésen részt vevő nők többsége, amikor meghallotta a lövöldözést, döntéshelyzetbe került, és háromféleképpen dönthetett: az első, és legérthetőbb reakció az volt, hogy hazamentek. Azok a nők, akik mindenáron közösséget akartak vállalni a férfiakkal, vagy ápolónőként vagy a fegyveres harcot vállalva álltak be a férfiak mellé.

A BIZTONSÁGOT VÁLASZTÓ ASSZONYOK

A legtöbb nő az otthona viszonylagos biztonságában várta a fejleményeket. Aggódtak a férjük biztonságáért, hallgatták a híreket, sorban álltak élelmiszerért. Voltak, akik ismét háborús állapotokra kezdtek berendezkedni – ne feledjük, még mindenki emlékezett a város ostromára, a régi reflexek működésbe léptek. A 23-át követő napokban a legtöbb nő maximum a boltig, csarnokig ment el, hogy el tudja látni a családját.

Mások viszont fontosnak tartották, hogy a fegyveres harcok közepette is bejussanak a munkahelyükre. A gyárak többségében ekkor állt a munka, és a férfiak munkástanácsokat alakítottak. Jellemző, hogy még a többnyire nőket foglalkoztató gyárakban, üzemekben is szinte kivétel nélkül férfiakat választottak meg a munkástanácsok élére.

A HARCOLÓKAT SEGÍTŐ NŐK

A fegyveres harcok közelében lakó nők életét persze rendesen felforgatták a harcok. A felkeléssel szimpatizálók azzal fejezték ki szolidaritásukat a harcolókkal, hogy behívták őket egy teára, ebédre, szendvicseket készítettek a felkelőknek. A legtöbb sebesültet ápoló nő magától értetődő természetességgel végezte a feladatát. Sebestyén Mária így ír erről: “Ha láttam, hogy az utca közepén esett össze valaki, és… tudtam, hogy járóképes, akkor odakúsztam hozzá, és mondtam neki, hogy próbáljon oda eljutni, ahol… a kis teherautónk állt, amivel szállítottuk a sebesülteket.”

Az ápolónők a harcok szünetében teát főztek, krumplit hámoztak, átkötözték a sebesülteket. Rajtuk kívül a harcolók mellett gyakran ott találjuk a felkelők feleségeit, barátnőit, akik ugyan csak az élelmiszer-ellátásban vettek részt: főztek, a kinyittatott boltokból osztották az élelmiszert, nemzettőr-igazolványokat állítottak ki.

A HARCOLÓ NŐK

Voltak aztán azok a nők, akiket a filmeken fegyverrel a kezükben látunk. Ők többnyire nem az egyetemisták közül kerültek ki, hanem – ma úgy mondanánk – hogy hátrányos helyzetűek voltak. Nagyrészt sokgyerekes családokból vagy állami gondozásból kerültek ki, és valami nagyon másra vágytak. Valami olyanra, amitől megváltozhat a sorsuk. Wittner Mária így emlékezett vissza ezekre a napokra: “Semmi tudatos forradalmiság nem volt bennem, amikor odamentem. Persze, ha én olyan nagyon elégedett lettem volna az életemmel, ha nekem olyan nagyon tetszett volna az, ami volt, akkor valószínűleg nem kötök ki a barikádokon.” Ezek a nők katonaként harcoltak: fegyverük volt, lőttek, Molotvo-koktélokat készítettek és tankokra dobálták őket.

A DECEMBERI NŐTÜNTETÉSEK

Egyedül talán a decemberi nőtüntetéseken láthatjuk a nőket igazán tudatosan aktív politikai szerepben. 1956. december 4-én, 5-én Budapesten, később aztán Gyulán, Székesfehérváron, Esztergomban, Pécsett, Miskolcon és Egerben tartottak nőtüntetéseket.Azért tegyük hozzá, hogy ezeket az inkább megemlékezésszámba menő eseményeket is férfiak szervezték. A szovjet katonai megszállás egy hónapos évfordulóján a forradalomban elesett hozzátartozók emlékére felvonulásokat szerveztek, amelyeken csak nők vettek részt. A női felvonulásban benne volt az is, hogy rájuk csak nem fognak lőni a hatalom és a megszálló katonaság emberei. A budapesti tüntetés a Hősök terén zajlott. Több ezer nő vonult fel gyertyával a kezében, némán, és virágokat helyeztek el az Ismeretlen Katona sírjánál, majd kitűzték a lyukas zászlót. A karhatalom a szovjetek támogatásával feloszlatta a tüntetést.

A NŐK ÉS A MEGTORLÁS

A fegyveres harcokban részt vevő nők közül többen is a Nyugatra menekülést választották. A megtorlás során hat nőt végeztek ki, többeket életfogytiglani, vagy 15 éves végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek. A fegyveresen harcoló nők a hatóságok részéről egyáltalán nem részesültek emberségesebb bánásmódban csak azért, mert nők voltak. Emlékezzünk meg azokról az asszonyokról is, akiket a megtorlás a halálra vagy börtönbüntetésre ítélt férjükön, hozzátartozójukon keresztül érintett. Ők egyedüli családfenntartóként gondoskodtak a gyerekekről – gyakran úgy, hogy a férjük viselt dolgai miatt megalázó munkakörülmények közé kényszerültek, elvesztették az állásukat. Volt, ahol a letartóztatottak feleségei összejártak, segítették egymást, esetleg a beszélők során tudták a többi sorstárssal megbeszélni az eseményeket.

Forrás: Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai