El nem múló kincsek a színpadon és az életben
Amióta Pregitzer Fruzsina a Móricz Zsigmond Színház társulatának tagja (vagyis 1990 óta), a közönség nemcsak nyomban megszerette, de meg is szokhatta, hogy a színpadon túl az életük sok más területén is fontos szerepeket vállal.
őrzi és gyarapítja kulturális értékeinket, oktat, közösségi programokat szervez, jótékonysági akciók élére áll, különleges irodalom- és osztályfőnöki órákat tart az iskolákban, akadémikus, a Magyar Kultúra Lovagjaként külhoni magyarok szemébe csal könnyeket előadásaival. Az idei magyar kultúra napján vehetett át miniszteri elismerést. S persze szól a taps neki estéről estére, hiszen folyamatosan láthatjuk a színpadon.
– Az adás örömét már kicsi balerinaként és a zuglói templom gyerekkórusában felfedezted, de gondoltad volna, hogy egyszer majd ennyi mindenre lesz lehetőséged visszatekinteni?
– Nem gondolkodtam ilyen nagy távlatokban. Annak idején az edzőm észrevette, hogy bírom a hosszú távú futást, s adott hozzá egy jó tanácsot. Azt mondta, az a titka, hogy az ember mindig csak a következő két méterre, majd egy méterre gondol, azokat le tudja futni. S egyszer csak észreveszed, hogy teljesítetted azt a nagy távot. Azóta is, ha elbizonytalanodom vagy gyengülne a hitem, az erőm, akkor felidézem ezt az edzői intelmet. Ez mindig erőt ad.
– Természetesen költői volt a kérdés, gyermekként nem látni még a felnőttek világát, de visszatekintve egy fantasztikus, gazdag, lüktető élet tárul elénk, művészi pályára építve.
– Ezt állapítsa meg a néző, a közönség, s azok, akiknek adom magamat. Nekem az új feladaton, terven jár az eszem, a következő két méteren, amit le kell futni, meg kell csinálni.
– Országosan ismert színészként szerződtél Nyíregyházára. Mit jelent neked, hogy immár tősgyökeres szabolcsiként tisztelnek, szeretnek itt?
– Nagyon sokat. Néha átsuhan az agyamon, hogy mi lenne, ha Pesten élnék, de gyorsan el is száll ez a gondolat, mert én itt vagyok. Időnként meg kell fordulnom Budapesten, de az a zaj, az a most már egyre inkább átláthatatlan működésrendszer, az nem az enyém. Én itt szoktam meg, a gyerekem itt született, s ahogy mondja Radnóti, ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom. Ismerem a fákat a parkban, a házam környékén, az életemnek most már több mint a felét itt éltem. Az utcán járva vagy hivatalos ügyeimet intézve szeretettel fogadnak az emberek, és ez egy megfizethetetlen érték, nem lehet lemérni, megszámolni vagy megfizetni. „Gyűjtsetek el nem múló kincseket” – ezeket én itt kaptam meg. Köszönöm szépen!
– Ez az évad is sok szerepet, sok szép feladatot hozott. Az ajtó láttán a néző szembesül azzal, hogyan kell ajtót nyitni a legtisztább emberi érzés, a szeretet előtt?
– Érdekes volt a fiam visszajelzése. Kérdeztem tőle, hogyan fogadta ezt az előadást, és azt felelte, nagyon sokat kell gondolkodni. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg sok minden felbukkan, hullámzóan jelennek meg emberi kapcsolatok, igazságok, hazugságok, energiák. Azt remélem, hogy mindenki megtalálja a saját tükrét vagy saját megoldását ebben a darabban.
– A Három nővér mit ad számodra, hogyan marad meg benned?
– Életemben ezzel a színdarabbal foglalkoztam a legtöbbször, immáron ötödszörre talált meg Csehov darabja. Bizonyos részeit kívülről tudom, mert már voltam Natasa, Irina, Olga, és most Anfisza, de ebben az előadásban első alkalommal figyelhettem meg a kollégákat, hogyan teszik magukévá a szerepeket. Két részben játsszuk, és a második felvonásban szinte végig hátul, takarásból követem a darabot, mert bizonyos pontokon dúdolni kell a bölcsődalt. Ülök a sötétben, koncentrálok, melyik végszó következik, mikor kell megszólaljak, de közben hallgatom a kollégákat. Szakmailag és emberileg is nagyon érdekes helyzet. Eszembe jut Ivo Krobot, akit Nyíregyházán figyeltem meg: sokszor úgy rendezett egy-egy részt, hogy nem nézett a színpadra. Csak hallgatta, hogy a színészek mit csinálnak, és abból adott instrukciókat. Most én is így figyelem a kollégákat, s nagyon tudok örülni, amikor olyan jó hangütéssel szólalnak meg.
– A hercegnő és a boldogság – miért lett ez a szívednek az egyik legkedvesebb darab, illetve szerep?
– Mert a legapróbbaknak játsszuk, és az önfeledt kis arcok mutatják meg, miért is kell éljen igazából egy színész. Amikor a Lázár Ervin programmal jöttünk-mentünk olykor térdig érő hóban is, s ahogy a gyerekek kiskabátokban, csizmákban ültek az előadáson, mert nem tudták átfűteni a termeket, ősenergiákat adott a színésznek ahhoz, hogy önmagát adja, és valami olyan plusz dolgot, amit 3-4 évesen még nem kapott az ember. A tágra nyílt tekinteteket, a kis szomjas lelkeket látva rögtön eszembe jut a dolog súlya, felelőssége, hogy csak jót lehet nyújtani. Hál’ Istennek olyan darabot sikerült összerakni a kollégákkal, Tóth Zolka rendezésével, hogy valóban az évad egyik leghálásabb darabja számomra.
