Búcsú az Alapító-Igazgatótól, a Mandala Laci Bácsijától

Kedves Dobos Laci, Laci Bácsi, MandaLaci! Kedves Lacesz!

Amikor 2003-ban itt álltál Te is Édesanyám ravatalánál, a szertartás végén vigasztalóan azt mondtad nekem: ez olyan szépen, meghatóan és méltóan megszervezett búcsúztatás volt, hogy ha én meghalok, akkor a temetésemet csak te szervezheted, Cucu! Akkor jólesett ez a mondat, de a kérést megmosolyogtam és realitását az elképzelhetetlen kategóriájába soroltam.

Hamar kijózanítottál – mint mindig –, hiszen 15 év sem telt el és itt állok a ravatalnál – melynek Te vagy a főszereplője –, kezemben a búcsúbeszéddel.

Gyorsan mentél el, sokak számára váratlanul. Mi néhányan tudtuk, hogy panaszaid vannak, hogy januártól kivizsgálásokra jársz, de volt már ilyen korábban is. Később sejtettük, hogy nagy a baj, de azt nem, hogy ekkora – talán Te sem hitted el, vagy nem akartad elhinni, hogy a kór végzetes is lehet. De sajnos ő valóságos volt és erősebb, legyőzött Téged és Te itt hagytál minket magunkra. A „Nyomorultak” c. musical sorai talán kifejezik, mit érzünk mi, akiknek a szívéhez közel álltál: Van egy seb, mely sosem gyógyul, ez a gyász csak fáj és fáj! Üres szék, üres az asztal…

Már most nagyon hiányzol!

Az örökség, amit ránk hagytál: a Mandala Dalszínház, az életműved, olyan csodálatos, egyedi kulturális értéke elsősorban Nyíregyházának, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyének, de országunknak és a határon túli magyarságnak is, amely méltó megbecsülést és elismerést érdemel! – Nekünk, mindenkori mandalásoknak pedig életünk ajándéka, az ifjúságunk és boldogságunk, a második nagy családunk ez a közösség, a Mandala. – Hosszú utat tettünk meg együtt azóta, hogy 1992. február 22-én először gördült fel a függöny és a hozzánk azóta is hűséges közönség, a csupa nagybetűs NÉZŐ először tapsolta meg a Mandala Dalszínház társulatát. – 5000 előadás, 2 millió néző, 26 Mandala Nyár Nyíregyházán, 6 Nagyváradon, melyeken a magyar színésztársadalom színe-java, színészóriások, legendás előadások voltak a vendégeink, több tucat sikeres rendezés és gyönyörű színházi díszletek, melyek a Te nevedet fémjelzik. – Ez a rövid számvetés, a számokat leírni is, kimondani is „nehéz”! – ...és ami mögötte van, mennyi emlék: kimerítő, fárasztó próbák, véget nem érő utazások, építések és bontások, szövegösszemondások, kávék, hogy ébredjünk, kocsmák, hogy leengedjünk, éjszakákba nyúló beszélgetések, összeveszések és kibékülések, sértődések és vigasztalások, barátságok és szerelmek... – S ennek a mandalás naprendszernek, melynek középpontjában 26 éve ott világít az előadás és beragyogja a nézőteret, a megálmodója és megalkotója Te vagy! – Ha nem így lett volna, soha, egyetlen plakátra sem írhatták volna ki, hogy „a Mandala Dalszínház bemutatja: ...”, avagy a „Mandala Nyár színpadán...”, és soha nem születtek volna meg azok a XX. század végi nyelvújító szavak, mint mandalázni, vagy mandalás. Nélküled szegényebb lett volna a világ.

De Te már 1986-ban „álmot láttál, amit nem láttak még” és a csoda néhány év múlva megszületett, és a csoda, mely a nézők és a társulati tagok életét oly sok szívünknek kedves élménnyel gazdagította, még ma is él. Ezért köszönet jár! Hangsúlyosan és ezerszer: KÖSZÖNJÜK Neked, Dobos Lászlónak, az Alapítónak, az Elnök-Igazgatónak!

KÖSZÖNJÜK Laci Bácsi a Mandalát!

– Sokszor mondtad, ha egy mozdony elkezd húzni egy vonatszerelvényt, az indulás nagyon nehéz, de utána, ha elért egy nagyobb sebességet, megállítani még nehezebb. A hasonlat a Mandalára igaz, hiszen 26 év elteltével még mindig itt vagyunk, de ne felejtsük el: a sebességet tartani a pedagógiai munkád és az egyéniséged nélkül nem sikerült volna! Igazi „Éceszgéber” voltál, leültél egy székre, ringattad magad, mint egy kisgyerek a hintalovon és kis idő múlva megszületett a zseniális ötlet. Innovatív voltál, ha két út között nem tudtunk választani, Te mindig meg tudtad látni a harmadikat, intuíciód pedig utánozhatatlan volt. Felismerted az igazi tehetséget, színházi és tévés karriereket alapoztál meg, indítottál el. Úgy dicsértél meg minket, hogy nem szidtál le, és ha 99 dolgot elintéztünk, Te rá tudtál kérdezni arra a 100.-ra, amit még nem. Arra tanítottál minket, hogy soha ne adjuk fel, és ha kiraknak az ajtón, menjünk be az ablakon, és magára hagyó – a kreativitást és a szabadságot dicsérő – pedagógiád sokszor dobott minket nagyon mély vizekbe, melyekből kiúszva tapasztaltabb, rutinosabb, érettebb emberként kerültünk ki.

Ígérjük, míg élünk, anekdotázni fogunk Rólad, a nagyszívű mackóról, aki a méznél jobban szerette a sört, és akinek a színház után a másik nagy szerelme a mozi volt, aki öcsémnek szólított mindenkit, aki a szívéhez közel állt, és aki, ha valaki megosztotta vele gondját, problémáját, soha nem engedte el jó tanács vagy megoldó kulcs nélkül. A pontosság nem volt erényed, de ha többet is vártunk Rád, mint egy készülő menyasszonyra, mikor végre megérkeztél, nem tudtunk haragudni, mert jó volt végre látni Téged, mint ahogyan a hangodnak is örülni tudtunk, mikor sokszor nagy nehezen voltál elérhető a vonal másik végén. Ha hiányzol, majd Rád is csörgök néha, hátha később visszahívsz, csak most nem érsz rá, mert valahol máshol vagy...

Kedves Lacesz! Tanításod, nevelésed most ért a fináléjába, most jön az igazi nagy próbatétel, a vizsgaelőadás. Árván maradtunk, itt állunk remegő lábakkal a Családalapító hamvainál és félelmekkel nézünk a jövőbe, de a Főnix, mely élete végén porrá ég, a feltámadás, az örök élet jelképe, így hiszem és tudom, hogy van folytatás. Ígérem, mi írjuk tovább a Mandala történetét! Te csak dőlj kényelmesen hátra rendezői székedben ott fent, a csillagok között megépített, itt e földi világban rég megálmodott és kidolgozott gyönyörű színházadban és fogd a kezünk és mi tudni fogjuk, hogy mindig itt vagy velünk!

Isten Veled Dobos Laci, Laci Bácsi, MandaLaci! Isten Veled Lacesz!

(A Mandala Dalszínház nevében Bódis Gábor búcsúzott e szavakkal május 14-én.)