A mi Krúdynk

És nem azért, hogy a „mi” alatt minket, nyíregyháziakat, vagy tágabban szabolcsiakat értsünk, hanem azért, hogy az egész magyar, és tágabban az egyetemes európai irodalmat. Az irodalmi, sőt a vájtfülűeknek is kedves, szépirodalmi szintre emelt anekdotázgató, pletykálódó, örökösen mesélő kedvet. Amiben Krúdy utolérhetetlen! Legalábbis eddig nem érték utol.

Krúdy Gyula, egész pontosan Szécsény-kovácsi Krúdy Gyula 1878. október 21-én, Nyíregyházán született. De nem ezen véletlenszerű okból érezzük egyik legkedvesebb írónknak mi, mai nyírségiek őt. Az majd később, a nyírségi világszemlélet betűkbe öntése után következett. Viszont ne siessünk úgy előre. Krúdy Gyula, a nemesi előnevű, nemesi nevű ember, bizony nem nemesi, még csak nem is dzsentri-féle pelenkába született, hanem tulajdonképpen Csákányi Julianna, a Krúdy család cselédje gyermekeként. Világra jöttével nagy bajt okozott szüleinek. Gyula és Julianna ugyanis nem voltak esketett házasok, de még csupán jegyesek sem. Botrány! A 18 esztendős szobalányt el is zavarták a Krúdy-háztól. Azonban néhány hónap múltán a nemesi címükre végtelenül büszke – nemességükből más sem volt már örökül, csak a név és hozzá a büszkeség – család a cselédlányt visszafogadta, de nem cselédnek már, hanem – Juliannának mesékbe illő társadalmi emelkedés – úgy, mint az ifjú Krúdy úr párja. Azért ez az életkezdet, melynek terhei nem várt pofonokként az író életében vissza-visszatértek, nagyban meghatározhatta az író mindig, minden társaságban és helyzetben sikert kereső, sőt sikert hajhászó és a társaságok középponti figurájaként szereplő hozzáállását. Mert egy kis szerencsével azonnal nemesi családba születhetett volna, minden bonyodalom nélkül, ehelyett kicsiny híján zabigyerek lett, egy kitaszított cselédlány, egy „megesett” nem várt, sőt szégyellt gyermeke. Az ilyen leányanyák akkori korban szokott nyomorának szülötte. Ehelyett azért mégis a Krúdy-házban születhetett meg. Bár nem törvényes gyermekként, hiszen szülei csupán a tizedik gyermekük születése után, 1895-ben kötöttek házasságot. Ekkor Gyula immáron – számoljunk csak! – 17 esztendős volt. Akkortól aztán már Isten, Ember és Állam előtt is Krúdy Gyula volt! Olyan lehetett ez számára, mintha 17 esztendős korában született volna. Bele, abba a világba, amelybe ő önmagát mindig is számította. Mert persze Krúdynk, ahogyan szokták mondani, két, egymástól eltérő szokásvilágú társadalmi osztály életét is megtapasztalhatta, így a „mélynyomorúságosok” és a „kivirradtig mulatunk” dzsentri urak világát is egyaránt magáénak érezhette. Ezért is annyira színesek, mondhatni színpompásak, sőt kissé már szín-kavalkádosak is Krúdy novellái, mert írónk a novellákban alkotott igazán nagyot.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy úgy a Csákányiak, mint a Krúdyak a szó legtisztább, legnemesebb értelmében magyarok és magyarságukra büszke, ezért a hazáért és nemzetért nem csupán szájaló, hanem tettekkel cselekvő tagjai voltak. A 48-as hagyomány mind a két famíliában lángolt, ami az író minden során átsüt.

DZSENTRI AKART LENNI

A dzsentris bohémság meg skalpvadászó nőcsábászság szintúgy. Az ételek, a ruhák, a pletykák, a mulatságok szeretete, és azokról szóló – mai kapkodós világunkban már-már úgy érezzük – kínosan hosszas leírása is a gyermekkori családi körből ered. Így higgyük el Krúdynak, hogy a megfáradt dzsentri urak, testesedve, idősülve, mikor már nem ettek-ittak, mulatoztak annyit, és már irigykedőn sem nézték a szebbik nemnek szelet csapó fiatalokat, hanem már csak anekdotáztak, így éltek, éreztek. Egy Krúdy-írást elolvasva már tudhatjuk, és ami több, érezhetjük – szemünk előtt peregve, fülünkben hallva, nyelvünkön érezve –, milyen lehetett az a dzsentri-világ. Az, amelyet a kommunista írók, nem a népiek, hanem az úgynevezett kommunisták annyira leszóltak. Ezért is lett Krúdy annyi éven át kissé elhallgatva. Vagy, mikor nem hallgattak róla, akkor meg ferdítették. De akkori szokás szerint nagyon. Szegénysorú cseléd gyermeke, aki megtapasztalva a... kezdetű szövegek. Mert így ez butaság. Krúdy nagyon is dzsentri akart lenni, de ismerte a szegényebbek életét is. Aki, bár dzsentri, származása okán mégsem nézte le a szegénységet. Hiszen, ha nincs szerencséje, akkor mi lehetett volna, szolgafiú?
Így meg tanulhatott, urizálhatott, világot ismerhetett meg, hogy hírlapíróskodjon is, újabb és újabb történeteket, újabb emberi sorsokat szedve-gyűjtve szívébe. Hogy aztán ezekből a történetekből gyúrja novelláit össze, ahogyan a kenyeret készítik az emberek. Liszt, különféle társadalmi malomban őrölt fajta, magyarság kovász, amely a legfontosabb adalékanyag, majd víz helyett Krúdynál azért a folyadék bor legyen, a legjobb fajta, és következzék a kelesztés. Sok történetet évek során kelesztett, érlelt magában, másokat újrakelesztett, majd formázott. Krúdynak a cipónyi novellák jöttek legjobban be. Ezekben igazán „Krúdy” Krúdy. Hiszen Szindbád utazásai (1912) is elbeszélések.

[REKLAM]

El ne felejtsük, írói sorsa is olyan, mint a mai keleti-végeki írók sorsa: ír-ír, asztalfiókja már kidagad, esetleg aprópénzért, vagy éppen ingyért valahol, itt keleti Magyarországon megjelenik. Majd, amikor nagy elhatározással Budapestre költözik, még az év szeptemberében a Képes Családi Lapok novellapályázatán első díjat nyer. Jó, nyerhette volna ezt Nyíregyházáról vagy Nagyváradról is, ahol egy időben dolgozott, de mégis a sikeres budapesti berobbanást követően már kelendőek lettek írásai. 1897-ben havonta már 7-8 novellája jelenik meg. Ekkor leginkább az Egyetértés és a Fővárosi Lapok című újságokba ír. Mert rosszul fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy Krúdy dolgozik. Ő mesél, játszik, kíváncsiskodik, huncutkodik is alkalomadtán, és mindezt, mert író, írásban teszi. Neki az írás nem lehetett munka, dobog benne, minden betűjében az írás-szeretet. Az írásaiért pénzt is kapott, persze, mert élni kellett valamiből. És ő az írásaiból egész jól kezdett el élni. De: bohém volt. Valamely apai őse birtokot kártyázott el, ő csupán néhány novella árát. Ekkor kezdődött, hogy Krúdy, aki olyan könnyedén írt, már nem az írásért írt, hanem a pénzért. Amit elbohémkodott, elmulatozott. Hiszen benne volt a dzsentri vér!

TÖBB BETŰ TÖBB PÉNZ

Korán nősült. Ráadásnak házasságával botrányt kavart. Spiegler Arabella tanítónő volt, ez egyáltalán nem botrányos, bár, mondhatnák erre az akkori dzsentrik, hogy jobban, megfontoltabban is választhatott volna. Erre odasúghatták, hogy istenem, maga is cselédlány gyermeke. A tanítónő azonban írónő is volt, írói nevén Satanella. Ez már olyan, amire a korabeli társaság felfigyelt. Ráadásnak a nő dr. Spiegler Gyula Sámuel balassagyarmati rabbi lánya. Akkoriban, ha egy református egy katolikus házastársat választott maga mellé, már arról is beszéltek, de hogy egy zsidót, ráadásnak rabbi lányát!
Közben született három gyermeke, meg több műve, amelyek némelyikén már látszik, hogy írójuk bizony pénzért ír, több betű több pénz, a sorra sor pedig még többet hoz... Ha a fonalat veszíti, na hiszen! Hiszen az egész világ veszítette akkor azt a bizonyos fonalat: 1914-ben kitört a Nagy Háború.
Krúdyt közben – aki művei kiadásához maga gyűjt előfizetőket – irodalmi siker éri: 1916-ban megkapja a Székesfőváros Ferenc József irodalmi díját. Úgy néz ki, elismert író, akinek még sincs sok előfizetője.
1918-ban Nyíregyházáról, ahová a háború alatt ment, visszaköltözött a fővárosba, a Margit-szigetre. Belevetette magát a politikába. (Hogy fejére olvassák ezt a Horthy-rendszer alatt, a kommunizmus alatt meg éppen ez okból megtűrjék műveit.) Lelkesen és aktívan részt vett az őszirózsás forradalomban, majd, mintha ez nem lenne neki elég, 1919-ben nagy riportot készített a kápolnai földosztásról.
Közben elvált első feleségétől, és elvett egy nála akkor 21 évvel fiatalabb nőt, Rózsa Zsuzsannát, kitől megszületik gyermekük, Zsuzsanna. Az, aki leírja majd apja életét Apám, Szindbád címmel.

A sajtóban jobboldali hajsza indult ellene. Anyagi helyzete erősen romlott, mivel egyetlen jövedelme az írás volt, de karcolatait, cikkeit vagy műveit csak elvétve adták ki. Az eddig készséges, és miatta is nyereséges kiadók sajnálkoztak...

Ha nyomor, akkor baj, ha bajra még nagyobb baj jön, akkor az betegség! Egyszerre nála szívbaj, nehézlégzés, beteg gyomor, máj- és tüdőproblémák is jelentkeztek. A legnagyobb baj számára viszont az lehetett, hogy le kellett mondania, már nemcsak pénzügyi, hanem egészségügyi okokból is a dzsentris lakomákról-ivászatokról.

AMIKOR MÁR NEM IS ÍRT

Ekkor, amikor már ezer kézzel kapkodott utána a nyomor és a betegség, 1930. január 18-án Baumgarten-díjat kapott. Kicsit fellélegezhettek, nem ő, hanem hitelezői. Volt pénz. Megint. Annyi, mint kellett volna, annyi viszont nem.

Margit-szigeti kedves lakából kilakoltatták, hogy Óbudára költözzön, egy nagyon szegényes házba.
Rászokott az italra. Nem lehetett jó apa és jó családfő. Nem is írt már. Mert úgysem jelentették meg.
Ekkor azonban még fellobbant benne az úri virtus. Kardpárbajt vívott, ő, az ötvenkettő-három esztendős, betegségektől és alkoholtól remegős kezű ember egy katonatiszttel, aki becsmérlő, antiszemita kijelentést tett a kisdolgát éjszaka, az utcán végző, kapatos íróra. Krúdy elégtételt vett: a tisztet egy ügyes vágással örökre megnyomorította. Ahogyan nem egy vágással, hanem évek hosszú során nyomorította önmagát. Mintha azon a hajnalon önmagát és saját álmodozós, mindig az álmokban élő világát is legyőzte volna egy párbajban, úriasan.

Így, ahogyan ő élt, nem lehetett élni

Kórházba került: szíve, gyomra, mája kezdték felmondani a szolgálatot. Kilakoltatási végzést kapott, villanyát is kikapcsolták. Lakbérhátraléka 360 pengőre rúgott. Fizetni nem tudott, végrehajtók zaklatták. Meg valami szellemek, emlékek...

54 évet élt. De regényei, művei, és leginkább kezdeti novellái tovább élnek. Azok halhatatlanok.
Krúdy-Szindbád, a nagy mesélő, mindig is élni fog!

Petrusák János