Pregitzer Fruzsina sok mindenben érez rokonságot az általa megformált szereplővel, bár ő másképpen cselekszik:  A szerelem, vágy, féltékenység, az ebbõl fakadó játszmák, szorongások, a beteljesülésről szőtt álmok, vagy az érzéssel járó extázis nem csupán az ifjúság kiváltsága. A Macskajáték egyszerre szívszorító és mulatságos tragikomédia.

Örkény darabjában két, egymástól távol élő nővér, az egykor szépségükről elhíresült Szkalla-lányok sokszínű, sokféle dinamikájú küzdelmét látjuk az idő múlásával, a méltósággal viselt öregedésért, a külvilág figyelméért, az emberi kapcsolatok megtartásáért. Történetük groteszk és melankolikus pillanatokból, telefonbeszélgetésekből, levelekből, álmokból és emlékekből bontakozik ki. Az egyik főszereplővel, Pregitzer Fruzsinával beszélgettem.

– Te kérted a Macskajátékot és Orbánné szerepét, vagy a színházvezetés találta ki és osztotta rád?

– Természetesen ők, meg is lepődtem. A darab- és szerepválasztás nem kívánságműsor, ezúttal sem volt az.

– Verebes István azt mesélte, hogy ma már másról szól neki Örkény műve, mint 2000-ben, amikor Győrben rendezte meg. Úgy fogalmazott: „Az én koromban már arról szól, hogy ne tessék tőlem elvenni az illúziómat, amihez ragaszkodom, ami érzelmileg kitöltötte az életemet, s abban hadd ne csalódjak, mert belehalok. Tessék megengedni, hogy szabadon lehessek boldog vagy boldogtalan, én döntsek arról, hogyan kezelem a magánszférámat.” Te is így látod a Macskajátékot? Számodra miről szól?

– Arról, hogy van egy nő, aki tűzön, vízen keresztül vállalja az érzelmeit, akár hazugság, akár családi konfliktus árán is. Milyen érdekes, hogy sok mindenben érzek rokonságot Erzsikével! Sót, nemcsak rokonságot, hanem azonosságot, de én másképp oldom meg a problémáimat, másképp kezelem okét. Nem úgy, mint õ, aki időközömként önpusztítóan teszi. De hát sokfélék vagyunk, nem egyformán cselekszünk! Én – és általában a legtöbb színész – mindig örülök, ha egy végletes szenvedélyű szerepet játszhatok. Ilyen tekintetben ajándék volt. De mivel egyrészt a Krúdy Kamarában játsszuk, másrészt a rendező, Verebes István az õ ízlése szerint felhívta a figyelmet arra, hogy óvatosan bánjunk a hangerővel, azt kell csinálni, amit mond. Persze akadnak kompromisszumos megoldások, megtaláltuk a közös nevezőt. Alapvetően azt a világot, azt az ekrű, elefántcsontszínű finomságú világot, amit a díszlet is sugall, megértem, így meghajtottam a fejemet és azt mondtam: igen, ezt kell csinálni. Nem feltétlenül az érzelmektől fűtött nagyobb hangerővel fejeződnek ki az elsöprő szenvedélyek, hiszen benne vannak a mondatokban, nem kell még külön a nézők szájába rágni az érzelmeimet. Annál inkább, mivel amikor egy-egy szenvedélyes helyzetről beszélek, akkor már túl vagyok rajtuk, már megéltem, és csupán, mint információt mesélem el a nővéremnek vagy másoknak. Emellett nyilvánvalóan vannak olyan helyzetek is, amikor nem maradhatok higgadt, s előtörnek a szenvedélyek.

– Szerinted is fontos dolog a bizalom? Mit jelent számodra?

– Igen, fontos, így élünk! Megbízom a vonatvezetőben, amikor felülök a vonatra, miként a boltos mérlegében, hogy nem fog becsapni. És megbízom a rendezőben, hogy úgy viszi a hajónkat, ahogy kell, hiszen õ a kormányos, mi pedig a matrózok és a beosztott tisztek vagyunk, és az anyacsavarok a gépezetben.

– Könnyű eljátszani a bizalmadat?

– Igen, elég egy becsapás, egy hazugság, egy átverés...

– Verebes István másik kulcsszava ezzel a művel kapcsolatban az illúzió, amit bár mindennel el lehet rontani, mégis fontos. Mint mondta: a megelőlegezett bizalom általában bizalmat nyerhet. Dajka Margit példáját hozta fel, aki már első találkozásukkor bizalmat szavazott neki, rendkívül kedves volt vele.

– Istvánnak volt reputációja, hiszen szülei révén a színházi világban cseperedett. Az öreg rókák – most már magamat is oda kell sorolnom, mese nincs – kíváncsiskodnak, ez tart bennünket fiatalon. Mint, ahogy drága szakmai anyukám, Béres Ilona is eljár színházba, és nyomon követi Pesten a fiatal, cseperedő színészek energiaszintjét, szakmaiságát. Ha valamelyikük elé lépne, akkor megölelné, mert megelőlegezi a bizalmat, ha esetleg együtt dolgoznának.

– Illúzióra szükség van az ember életében?

– Mindig! Az illúziók ígéretek, s vagy elvesznek, vagy beigazolódnak. Nekem is sok illúzióm veszett el. Soha nem felejtem el, amikor 18 évesen beléptem a Nemzeti Színházba és néztem Sinkovics Imrét, Avar Istvánt és a többieket, amikor a Mózes című darabot próbáltuk (mi a nép voltunk: „Mózes vezess, vezér veled megyünk” – ez volt az első mondat, amit kiejtettem a számon a Nemzeti színpadán), akik színész óriások voltak már. Utána álltunk a büfében, és ők nagyon rondán beszéltek, csak néztem magam elé... Olyan szavakat használtak, mint a szénhordó munkások, akik akkoriban vesszőkosárban a hátukon hordták fel a szenet az emeletre. Aztán az ember ezzel leszámol, mert nem ez lesz a lényeg, hanem az, miként néz a szemembe, ad nekem végszót, vagy fogadja tőlem a végszót. Az illúziók az életkorral együtt változnak. Nekem még mindig sok mindennel kapcsolatban van illúzióm. Mint Csehov mondja: az ember végeredményben jó.

– Nagyon különbözik egymástól az első és a második felvonás...

– Az első rész igazából eszmélés, megismerünk egy nőt, az életét, a körülményeit, ami valamitől egy kicsit fölpezseg, megváltozik. A második felvonásban minden az ellenkezőjére fordul.

– Mivel ajánlanád az előadást? Miért fontos, hogy megnézzük a Macskajátékot?

– Azért, mert meri nagyon egyszerűen és sallangmentesen vállalni azt az utat, ami lélektől lélekig vezet. Mindezt nagyon egyszerűen és eszköztelenül teszi – ezt fogalmazta meg nekem Radnóti Zsuzsa, Örkény István felesége, aki itt volt a premieren. Ennek örült a legjobban. Ebben a mostani, pörgő, zakatoló, villogó világban, amelyben a videóklipek gyors hang- és képváltásai dominálnak az életünkre vetítve is, szükség van valami másra. Mert sajnos azt veszem észre, a kultúrában is nagyon követik ezt az iramot. Verebes István – üdítően – ellene akart menni ennek a trendnek a darab lassúságával, csöndességével.

– E csendességben talán a néző is jobban el tud merülni.

– Az már az õ dolga, hogy mennyire hagyja magát...

(Szerző: Kováts Dénes)