A húsvét több kereszténység előtti elemet őriz, melyek a tavaszvárással és tavaszköszöntéssel kapcsolatosak. Olyan ősi mágikus elemek és eszközök játszanak fontos szerepet benne, mint a víz, a tűz, a zöldág és a tojás. A húsvéti ünnepkör virágvasárnappal kezdődik, a nagyhéttel folytatódik, majd a húsvétot követő fehérvasárnappal zárul.

A nagyböjt a keresztény egyházban a húsvéti előkészület ideje, böjtöléssel, egyházi és népi ájtatosságok végzésével telik. Jézus negyvennapi böjtölésének és kínszenvedésének emlékére tartják. A római katolikus vallásban hamvazószerdától húsvétvasárnapig tart. A görögkatolikusok a következőt vallják a böjtről: „Az a testi böjt, amikor a gyomor tartózkodik az ételtől, italtól. A lelki böjt az, amikor a lélek megtartóztatja magát a rossz gondolatoktól, cselekedetektől, szavaktól.” Zadoni Tichon, 77. zsoltár.

Virágvasárnap

A katolikusok szép ünnepe virágvasárnap, Jézus Krisztus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékünnepe, a barkaszentelés napja. A virágvasárnapi barkaszentelés egyházi eredetű népszokás ugyan, de a szentelt barkát felhasználták rontás ellen, mennydörgés, villámlás elhárítására is. Villámlás, vihar idején egy-egy gubacsot a tűzbe dobtak, hogy megcsendesedjen az idő. A templomból ilyenkor mindenki vitt haza a szentelt barkából, amit használtak gyógyításra, például torokfájás esetén is. A szentelt barkát a házakban a tükör mellé tűzték, vagy vázában a szekrény tetejére állították a következő tavaszig. A virágvasárnapot megelőző hetet virághétnek is nevezték, s alkalmas időszaknak találták a virágmagok vetésére.

Nagyhét

A nagyböjt utolsó hete, amely a virágvasárnappal vette kezdetét, ekkor történt a húsvéti nagytakarítás, sütés, főzés, az udvar rendbetétele a nagy ünnep tiszteletére. A nagyhéten, számos faluban eloltották a tüzet, amit csak nagyszombaton gyújtottak meg újra. A katolikus nagyhét a gyónás, áldozás ideje. A reformátusoknál a nagyhetet bűnbánó hétnek is nevezték. Ezen a héten minden este istentiszteleten vettek részt.

A nagyhét jeles napjai

Nagycsütörtök
Nagycsütörtök Jézus szenvedésének a kezdetét jelenti. Nagycsütörtökről úgy tartották, hogy ilyenkor „a harangok Rómába mennek”, elnémulnak, megszűnik a harangozás. A feltámadásig a harangozó kereplővel (dergáccsal) hívja a népet misére. A kereplés szokásában a gonoszűző zajkeltés nyomait lehet felfedezni. A nyíregyházi tanyabokrokban nagycsütörtök estéjén volt a féregűzés szokása. Ekkor a szolga és gazdalegények csengőkkel, kolompokkal felszerelkezve minden házat felkerestek, és éktelen lármát, zajt csaptak, hogy patkányt, egeret, és mindenféle más kártékony férget elűzzenek vele.
Liturgikus szokás a nagycsütörtöki lábmosás. Általában magas rangú egyházi méltóságok mosták meg ilyenkor tizenkét szegény sorsú ember, koldus lábát. Ennek az volt a célja, hogy alázatra neveljen.

[REKLAM]

Nagypéntek
A nagypéntek kifejezetten egyházi ünnep volt. Jézus kereszthalálának emléknapja, a legnagyobb a böjt és a gyász ideje. Nagypéntek és húsvét titkának évről évre való mélyebb átélésére, megünneplésére egyrészt a passiójátékok, nagypénteki misztériumok, felvonulások, másfelől az ájtatosságok: keresztút, fájdalmas olvasó, Mária-siralmak adtak alkalmat. A görögkatolikus nyírségi falvakban ezen a napon volt a Szentsír-állítás és -őrzés szokása. Nagypéntek a Nyíregyháza környéki bokortanyák evangélikus népének is a legnagyobb ünnepe volt. Ilyenkor még az is elment a templomba gyalog (ugyanis állatokat ezen a napon nem fogtak be), aki egyébként egész évben nem látogatta az Isten házát.
A nagypéntek régen szigorú böjtnek számított, ezen a napon még azok is böjtöltek, akik a nagyböjt többi napjait nem tartották be. A hívő katolikusok egész nap böjtöltek, még fehér eledel (tej, vaj, túró, tojás) sem kerülhetett a hívek asztalára. A reformátusok aszaltszilva-levest, pattogatott tengerit (pattit), vajas laskát ettek este hat óráig.

A természet megújhodása az embert is környezetének megtisztítására késztette. Ilyen tisztító (praktikus), de gyakran mégis mágikus cselekedetek kötődtek a nagypéntekhez is. Így a nagypénteki fürdésnek (mosdásnak) betegségelhárító szerepet tulajdonítottak; úgy vélték, aki nagypénteken napfelkelte előtt megfürdik, azon nem fog semmiféle betegség, vagy aki a húsvétot megelőző pénteken a Tiszában megmosdik, mindig szép és tiszta marad. A pénteki napot általában is szerencsétlennek vélte a néphagyomány, de különösen a nagypénteket. Ezért ilyenkor bizonyos munkákat, főleg az asszonyi munkákat (mosás, fonás, szövés) tiltották. Különösen a kenyérsütést tilalmazták, mert úgy gondolták, hogy a nagypénteken sütött kenyér kővé válik, s a hiedelem szerint a családnak vízbefúlt halottja lesz.

[REKLAM]

Nagyszombat
Nagyszombat a sütés, főzés, a húsvéti ételek elkészítésének a napja. Régen a katolikusoknál ezen a napon sütötték a pászkát, főzték a sódart, készítették a szentelnivalót. Nagy gonddal festették, hímezték a locsolóknak szánt hímes tojásokat. Nagyszombaton véget ért a negyvennapos böjt. A nap legfontosabb eseményei közé tartozott a keresztelővíz- és tűzszentelés, valamint a feltámadási körmenet.

Húsvétvasárnap
Húsvétvasárnaphoz ugyancsak sokszínű hagyományok kapcsolódtak. Ehhez a naphoz is munkatilalom kapcsolódott. Nem sepertek, nem főztek, nem volt szabad varrni, nem hajtottak ki, nem fogták be az állatokat. Ezt a napot a hosszú böjt miatt a korlátlan evés-ivás jellemezte, hiszen véget ért a nagyböjt, a hústól való tartózkodás időszaka. E napon országszerte jellegzetes ételeket ettek és esznek ma is. A katolikus hívők díszes pászkaszentelő kosárban viszik a templomba megszentelni a húsvéti sonkát, a kalácsot, a kolbászt, tojást, sárgatúrót, sőt a bort is, vagyis a pászkát. Az ünnep szinte áldozati jellegű eledele volt a húsvéti bárány. Ezeknek az ételeknek mágikus jelentőséget tulajdonítottak, ezért ezek maradékát nem volt szabad kidobni, az állatoknak adták, vagy legfeljebb a tűzbe vethették. A szentelt sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy bőven teremjen.
Húsvéttal megkezdődött a lakodalmak tavaszi időszaka, s a böjti tilalom után ismét lehetett táncolni, bálokat rendezni.

Húsvéti locsolkodás

Húsvéthétfő legismertebb, ma is gyakorolt szokása a locsolás, öntözés. Ezt a napot valamikor „vízbevető”, „vízbehányó” hétfőnek is nevezték. Ez a locsolódás egykori módjára utal: a tiltakozó lányokat a vályúhoz, kúthoz hurcolták, és vödörszám hordták rájuk a vizet. A locsolásnak tisztító és termékenységvarázsló funkciót tulajdonítottak. Eredete részint a keresztelésre, részint arra a legendára utal, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták a zsidók elhallgattatni, illetve a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat. A szagos vízzel, kölnivel történő locsolás újabb keletű, s a hozzá kapcsolódó locsolóversikék is újak. Közülük az „Én kis kertész legény vagyok...”, és a „Zöld erdőben jártam...” nemcsak megyénkben, de az ország bármely részén ismertek.

A locsolás jutalma a hímes tojás. Ez igen ősi termékenységi szimbólum, az élet, az újjászületés jelképe, s a feltámadást is jelképezi. Vannak egyszínű piros tojások (a piros az élet és Jézus kiontott vérének színe), van a berzselt, az írott, a batikolt, a metszett, a beregi aranyporos tojás, a savval mart és a csipkézett. A beregi Tiszaháton, Szatmárban nagy gondot fordítottak a tojás díszítésére, festették, írták, viaszos eljárással mintázták, karcolták, patkolták. A Nyírségben főleg főtt hagymalében pirosították vagy más természetes festőnövénnyel festették.

Dr. Bodnár Zsuzsanna

néprajzkutató