A hajléktalan hajlékra talált

Antal Barnabás őszinte tekintetével először Balázs Attila fotóriporter díjat nyert képein találkoztam, aki elkísérte a kedves öregurat a karácsonyi éjféli misére, majd megörökítette, ahogy hallgatja az igét és gyertyát gyújt. Februárban aztán személyesen is találkozhattam vele, azóta pedig kedves ismerősök vagyunk. Szinte nem telik el úgy hét, hogy ne mosolyogjon rám a Kossuth téren, a padon ülve, vagy ne váltsunk néhány szót az élet nagy dolgairól. Beszélgetésünk pedig mindig ugyanúgy ér véget: ilyenkor azt mondja, hinni kell és egyszer minden szép lesz.

„CSALÁDOT IS KAPTAM”

Kellemes őszi nap volt. Már napok teltek el, hogy nem találkoztam Barna bácsival, pedig még a tél sem köszöntött be. A kulturális központ második emeletén a nyugdíjasok a Szépkorúak Akadémiájának első előadására gyülekeztek, amikor a Nyíregyházi Napló szerkesztőségébe egy ápolt és mosolygós öregúr csengetett be: Barna bácsi volt. Kezében görbebotját szorítva, izgatottan ült az emelet előterében. Nem várt sokáig azzal, hogy közölje a jó hírt: hitt és minden szép lett. Barna bácsi kedd óta már nem él az utcán. Egy régi ismerőse családjával együtt úgy döntött, befogadják az öregurat a belvárosi kertes házukba, és az egyik szobát neki adják.

[REKLAM]

– Évek óta hajléktalan vagyok, csak két évig éltem szociális otthonban. Soha nem voltak konfliktusaim, nem loptam, dolgoztam. Telente két raklapon aludtam, amin volt egy 20 centiméter vastag matrac, azon pedig három takaró és hat párna. További három paplant magamra húztam. Most egyik napról a másikra nemcsak fedél lett a fejem felett, hanem családot is kaptam, akiknél élek – mesélte.

„ELSŐ ESTE NEM TUDTAM ALUDNI”

– Este az egyháztól összeszedték a ruháimat, kaptam egy heverőt is. Most már minden első osztályú, de a szoba nem is érdekel, csak az, hogy fedél van a fejem felett és családban vagyok. Hamar befogadtak, most már van kikhez tartoznom. Itt él még két fiú és egy lány gyerek, ők iskolások, meg van egy kutya is, már ő is a barátom. Első este nem aludtam egész éjjel, annyira izgatott voltam. Csak ültem az ágy szélén. Még szokni kell azt. Most már jöhet a tél, én melegben leszek. De tudod, míg kint éltem, akkor sem fáztam igazán. A mi immunrendszerünk átállt. Ahol te fázol, én nem, mert megszoktam a hideget – fordult felém, miközben arcáról könnycseppek gördültek le.

„SIKERÜLT KITÖRNÖM”

– Külön öröm nekem, hogy olyan helyen van a ház, ahol már régóta ismernek. Tudod milyen jó érzés, mikor megyek és integetnek? Míg az utcán éltem, este 9-10 körül mentem a fekhelyemre. Mire elrendeztem mindent, az egy órámba tellett. Pont mikor készültem lefeküdni, mindig hozták az ismerősök az ennivalót, meg ezt, azt. Most már szóltam nekik, hogy ne hozzák, mert lesz fedél a fejem felett. Azt mondták, 100 ezerből csak egynek sikerült kitörni. Ezek szerint én voltam ez az egy.

„A MUNKÁT NEM KELL SZÉGYELLNI”

Barna bácsi azt mondta, továbbra is minden reggel eljön majd a Kossuth térre, most pedig nagy tervei is vannak.

– Ahol korábban takarítottam, sajnos kevés volt a forgalom és már nem tudtak fizetni nekem. Most munkát keresek, mert a rokkantsági nyugdíjamból nem tudom a lakást is fizetni, meg ennivalót is venni. Szabó a szakmám, azt tervezem, hogy újra leülök majd a gép mellé. Úgy vagyok vele, aki akar és keres, az talál. A munkát pedig nem kell szégyellni. Innen már csak jó dolgok történhetnek velem.

Bruszel Dóra