10. Krúdy Gyula irodalomtörténeti munkássága

Krúdy Gyula (1878–1933) a magyar próza egyik legnagyobb, világirodalmi rangú alkotója. Katona Béla az első nyíregyházi irodalmár, akit igazi Krúdy-kutatónak tekinthetünk, az elkészült tanulmányainak gyűjteményét „Az élő Krúdy” címmel 2003-ban jelentette meg városunk. A ma rendelkezésünkre álló leghitelesebb – bár nem teljes – statisztika szerint a tizennegyedik és ötvenötödik éve közötti negyvenegy éves alkotói korszakában a következő munkái jelentek meg: 86 regény, kisregény, 2382 elbeszélés, novella, mese és egyéb kisebb szépprózai írás, 1780 cikk, publicisztikai írás, 30 színmű, jelenet, drámatöredék, összesen 200 kötet. A Krúdy-próza legfőbb sajátosságát a stílusban kell látnunk, már első monográfusa, Perkátai László megállapította, hogy Krúdy legnagyobb alkotása és „írói egyéniségének legmélyebb megnyilatkozása” a stílusa. Ezt a szakirodalomban gyakran metaforikusan „gordonkahang”-nak nevezte. Emellett legalább felsorolásszerűen meg kell itt említeni még írásainak a következő lényeges poétikai-narratológiai sajátosságait: hagyomány és újítás egysége, a cselekményesség háttérbe szorulása, az elbeszélői szerepek átalakítása, az idő és az emlékezés kitüntetett szerepe, elégikus és ironikus egymásba játszatása. Néhány jelentősebb műve: Nyíri csend (elbeszélések, 1903), A podolini kísértet (regény, 1906), Szinbád ifjúsága (novellák, 1911 [1912-es évszámmal], Szinbád utazásai (novellák, 1912), A vörös postakocsi (regény, 1913), Őszi utazások a vörös postakocsin (regény, 1917), Aranykéz utcai szép napok (novellák, 1916), Napraforgó (regény, 1918), N. N. (kisregény, 1920), Hét bagoly (regény, 1922.), Boldogult úrfikoromban (regény, 1930), A tiszaeszlári Solymosi Eszter (regény, 1931).