Vízkereszt - ilyen volt a mise a Magyarok Nagyasszonya Társszékesegyházban
Január elején, amikor a karácsonyi fények lassan halványulnak, a fenyők tűlevelei hullani kezdenek, a római katolikus egyház egy csendes, mégis mély jelentésű ünnephez érkezik: vízkereszthez. Ez az a nap, amely nem harsány, nem látványos, mégis bensőségesen szól arról, hogy Isten megmutatja magát az embernek.
Vízkereszt nem csupán egy dátum a naptárban. Inkább egy belső megálló. Egy pillanat, amikor az ember felteszi a kérdést: hol találkozom én Istennel a saját életemben?
A keresés ünnepe
A vízkereszti történetek középpontjában a keresés áll. A napkeleti bölcsek hosszú utat tettek meg, csillagot követve, bizonytalanságban, mégis reménnyel. Nem tudták pontosan, mit találnak majd, csak azt, hogy menniük kell. Ez a mozdulat ma is ismerős: amikor az ember kérdez, kutat, válaszokat remél.
Ajándékaik – arany, tömjén és mirha – nem puszta tárgyak. Hitvallások. Elismerései annak, hogy a megszületett gyermek egyszerre király, Isten és szenvedő ember. Vízkereszt itt szelíden emlékeztet: az életünkben is együtt van jelen a fény és a törékenység.
Amikor megszólal az ég
A hagyomány szerint vízkereszt Jézus megkeresztelkedésének emléke is. A Jordán partján nem történik látványos csoda, mégis minden megváltozik. Egy hang szólal meg: „Ez az én szeretett Fiam.” A kimondott szó ereje ma is ugyanaz: Isten kapcsolatba lép az emberrel.
Ez az ünnep ezért különösen közel áll azokhoz, akik csendben élnek, akik nem keresik a nagy jeleket, csak szeretnék tudni, hogy az életük nem véletlen.
Megszentelt hétköznapok
Vízkeresztkor vizet szentelnek a templomokban. Olyan vizet, amelyet sokan hazavisznek, és félreraknak nehéz időkre. Nem varázsszerként, hanem emlékeztetőként: nem vagyok egyedül. A krétával felírt betűk az ajtó fölött áldást kérnek az otthonra, az együttélésre, az elkövetkező évre.
Apró gesztusok ezek, mégis mélyek. Arról szólnak, hogy a hit nem csak ünnepnapokon él, hanem a konyhában, az előszobában, a családi asztalnál is.
Egy lezárás és egy kezdet
Vízkereszt lezárja a karácsonyt, de nem eloltja annak fényét. Inkább áthelyezi: a gyertyáról az ember szívébe. Innen indul a hétköznapok ideje, ahol már nem a jászol mellett állunk, hanem visszatérünk a munkához, a feladatokhoz, az örömökhöz és a terhekhez.
Ez az ünnep halkan mondja: Isten nem marad meg az ünnepben. Velünk jön.
Talán ezért ilyen bensőséges vízkereszt. Nem kér nagy szavakat. Csak figyelmet. És nyitottságot arra, hogy az életünk egyszerű pillanataiban is felismerjük a megjelenést.
Trifonov Éva fotóriportja következik.
