Szeretni kell az életet, az embereket – Interjú Horváth Illéssel

Szeretni kell az életet, az embereket – Interjú Horváth Illéssel

Horváth Illés sokoldalú művész: a pályája színészként indult, néhány éve pedig egyedi hangvételű, elgondolkodtató rendezései keltenek figyelmet. A Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője idén júniusban az Édes Charity című musicalt viszi színre a Rózsakert Szabadtéri Színpadon. Az előkészületben lévő produkcióról beszélgettünk. (Megjelent a Nyíregyházi Napló március 20-ai számában.)

– Először rendezel musicalt, bár az előadásaidban eddig is fontos szerepet játszott a zene. Miben lehet más egy musical színpadra állítása, mi jelenti most a legnagyobb kihívást?

– Az extra kihívást pontosan az ismeretlen terep jelentheti, az mindig plusz izgatottságot okoz, de bizakodó vagyok. Egyelőre élvezem a kaland összetettségét, szeretek új tapasztalatokat gyűjteni. Tanulok. Már az előkészületi munkákon érződik, mekkora gépezetet kell majd összefogni. Kották beszerzése, hangszerelés, zenei dramaturgia, korrepetíciók ütemezése, egyeztetés a zenei vezetővel a vágyott hangzásról és lehetőségekről, koreográfussal az irányelvekről. Eközben a szokásos felkészülés tervezőkkel, akiknek a műfaji sajátosságok miatt sokkalta több jelmezt és helyszínt kell megtervezniük, mint általában egy prózai előadásnál. És mivel a dalokat és táncokat egy prózai szöveg fűzi össze, természetesen egy jó szövegkönyvet is le kell tenni az asztalra az olvasópróbáig, amelyen az előadás dramaturgjával dolgozunk.

– Miért épp az Édes Charityre esett a választásod? Mi fogott meg a történetben?

– Megindítóan emberi. Ha engem egy történet, egy szereplő sorsa meg tud hatni, akkor teljes mértékben megnyert magának. Charity története ilyen. Egy lány, aki nagyon vágyik szeretni, és arra, hogy viszontszeressék. Annyira vágyik erre a szerelemre, hogy ész nélkül fejest ugrik mindenbe, és akárhány csalódás éri, nem adja fel.  Egyébként nem egy szent életű, sőt, férfiaknak pénzért táncoló lányról van szó. Ez az összetettség, a bűnösnek ítélt múlt, a kitörési kísérlet, a kispolgári élet örömei után való vágyódás, a tiszta lappal újrakezdés lehetősége mind olyan kérdések, melyek minden emberi vonatkozásukban érdekesek számomra.

– A musical alapjául Fellini híres filmje, a  Cabiria éjszakái  szolgált, amely egy keserédes történet a szerelemről és a szeretetről, de nem nélkülözi a klasszikus „utcalány-romantikát” sem. Ma már kicsit másképp gondolkodunk a nőkről, a női szerepekről...

– Lehet. Nem az általános női szerepkör fontos nekem ebben a darabban, szólhatna egy fiúról is. Fellini filmje nagyon jó alap, annak köszönhetően ilyen rétegzett a történet, és habár a Broadway kellőképpen felkönnyítette – tehát megfelel a musical-vígjáték műfaji kereteinek –, mégis megmaradt az igényes emberábrázoláshoz szükséges érzékeny lelki tartalom.

– Charity szerethető, de esendő személyiség is. Szeretne változtatni az életén, de önmaga, a körülményei sokszor megakadályozzák ezt. Te milyennek látod őt, ezt az utat?

– Pontosan olyannak, amilyennek ő. A kudarcok megpróbálnak minket a föld alá nyomni, de mi nem hagyhatjuk, mindig menni kell tovább, szeretni az életet, az embereket, és előbb-utóbb célhoz érünk. Charity neve azt jelenti: adakozás, nagylelkűség. Szimbóluma a karjára tetovált szív. Egy ilyen teremtésnek, ha úgy tetszik, ennek az eszmének győznie kell. Remélem, a nézőtéren is mindenki így érzi majd, és drukkolnak neki.

– Milyen világot képzelsz el az előadásnak, milyen látványban, hangulatokban gondolkodsz?

– Egy musicalnek látványosnak kell lennie, ez biztos. Ugyanakkor nem New Yorkban vagy Londonban vagyunk, meg kell próbálnunk a lehetőségekhez képest kreatívan és szabadon gondolkodni. Nagy kihívás a sok helyszín a metróaluljárótól az óriáskerék tetejéig, a csillogó jelmezek a felső tízezer szórakozóhelyétől a toplessbárok éjszakai miliőjéig. A történet szerinti ’60-as évek világától inspirálódunk, de lesznek kifejezetten mai gesztusai is az előadás látványvilágának. 

 

Sediánszky Nóra