Egy nemzedékkel feljebb azonban még csendben, megbújva kellett emlékezni, nekünk máskor adtak szabadnapot. A szocialista rendszer magát ünnepeltette, amikor november 7-én, március 21-én és április 4-én rendelt el munka- és iskolaszünetet, hogy kötelezően tapsoljunk. Azokon a napokon, melyeknek szellemileg (és fizikailag) talán a legtöbb köze volt ahhoz, hogy Magyarországon ne legyen szabadság. De jó, hogy a mai huszonéveseknek fogalmuk sincs, mit jelentenek ezek a végleg törölt piros betűs napok! Mert nincs: hacsak nem kedvelik és bújják a történelmet, a negyedszázaddal ezelőtti múlt már őskor nekik, vezetékes telefonnal, egy tévécsatornával, plázák nélkül, s valami homályos rendszerrel, amiről a tanárokon, politikusokon kívül legfeljebb egy-egy család még élő szemtanúja mesél. Ha mer, hiszen még sokan titkolják forradalmi emlékeiket a kommunisták által sikeresen beléjük kódolt félelemmel. A most felnövő generációnak mindez már történelmi távlat, éppúgy, mint 1848, vagy a Rákóczi szabadságharc. S bár látszólag mindhármat elbuktuk, valójában mindannyiszor nyertünk: az aktuális rezsimnek lettek sírásói a szabadságharcosok, s ha ők nincsenek, most nem ünnepelhetnénk
együtt. De tehetjük, mert mindegy, hogy a Habsburg, vagy a kommunista volt az ellenség: aki hazudik, hosszú távon elbukik. A november 4-én a forradalmat látszólag eltaposók is oda kerültek, ahová valók: a történelem süllyesztőjébe. Emlékezünk hőseinkre ekkor is!

Tarczy Gyula