Amerikában élő fizikus, Afrikát is megjárt ebolakutató, pentagoni képviselő és a Ludovika zászlóalj parancsnoka. Szinte nem telik el úgy hét szerkesztőségünkben, hogy ne merülnének fel olyan tehetséges emberek nevei, akik Nyíregyházán születtek, esetleg ide jártak iskolába, mostanra pedig már országos, vagy éppen világhírnevet szereztek. Közéjük tartozik Nógrádi Gábor is, akinek nevéhez fűződik a Sose halunk meg, a Meseautó, és többek között a Hippolyt című film forgatókönyvének megírása is. Örömmel tett eleget megkeresésemnek, mert mint mondja: bár már Budapesten él, mindig szívesen teremt kapcsolatot szülővárosával, Nyíregyházával.

Nógrádi Gábor nemcsak filmforgatókönyveket készít, hanem költő, író, újságíró, hangjáték- és tévéjátékíró is. Ötéves volt, amikor édesanyja már Ady-verseket olvasott fel neki, 9 éves korában pedig megírta első költeményét.

ÉLETMŰDÍJAT IS KAPOTT

– Már hajnalban az ablaknál álltam és olvastam a beszűrődő fényben, meg verseket írtam. Képes voltam nevelőanyámnak lázat hazudni, hogy otthon maradhassak, és újra meg újra elolvashassam az Egri csillagokat.
Később ezeket elvitte Sipkai Barnához és Ratkó Józsefhez, akik biztatták, majd közölték is verseit és elindult ezen a pályán. 2000-ben a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa az év legjobb ifjúsági könyvének járó díjjal tüntette ki Petepite című gyermekkönyvét. 2011-ben Nyíregyházán, a Magyar Kultúra Napján – kiemelkedően magas színvonalú szakmai tevékenységéért Bencs László Aranyérem elismerésben részesült, amit az ünnepségen személyesen vett át polgármester úrtól. 2013-ban több évtizedes írói munkássága elismeréséül életműdíjat vehetett át, majd ő kapta meg a Janikovszky Éva-díjat is.
– Elárulok egy titkot. A díjak nem azért fontosak, mert az író megbecsülve érzi magát és a műveit. A művek egy milliméterrel sem lesznek jobbak a díjaktól. A díjaknak egy hatalmas előnyük van: hirdetik, azaz népszerűbbé teszik az olvasók körében a szerző műveit. Azt is mondhatnám némi túlzással, hogy a díjat az olvasók kapják, mert olyan könyvekre irányítják a figyelmet, amelyeket esetleg sohasem vettek volna a kezükbe, és ezzel sokat vesztettek volna. Megjelenése idején, hetvenötben a Sorstalanságról írtam egy dicsérő recenziót. Akkor azonban annyira nem érdekelt senkit ez a regény, hogy írásomat le se közölték a lapok, ahol egyébként publikáltam. A Nobel-díj után persze mindenki Kertész Imrét olvasta...
A beszélgetés során megtudtam, a versírás áll hozzá a legközelebb. Ha nem tud elaludni, a zsoltárjait mormolja, ha felkel éjszaka, még akkor is. Persze a regényeit is szereti, mert mint mondja, szórakoztatta, amikor írta ezeket, és szórakoztatja ma is, ha beleolvas.
– Különösen a megyében játszódó Gyerünk haza! és A mi Kinizsink a kedvenc regényem. Mindkettőnek van gyerekkori, Nyíregyháza közeli élménye, bár Zeréndvár és Kokas kitalált falunevek. Kedves nekem még a Tengeren is túl című regény, mert anyámról szól, akinek nem tudtam elfogadni a halálát, és akit felnőttkoromig kerestem...

NYOLCSZÁZ ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓ

Nógrádi Gábor azt mondja, az elmúlt húsz évben gyermek- és ifjúsági irodalom területén döbbenetes fejlődésnek lehettünk tanúi.
– Húsz éve talán tíz ifjúsági szerző volt, ma száz van. A minőség, különösen a kisebbeknek szóló könyvek terén európai, akár a szöveget, akár az illusztrációt nézzük. Azzal veregetem a vállamat, hogy ebben a fantasztikus ugrásban volt némi szerepem, hiszen közel nyolcszáz író-olvasó találkozót tartottam, és százezres példányszámban jelent meg a Segítség, ember! meg a Hogyan neveljünk? De még a Petepite is ötvenezer példány felett tart ma.
Szeretné, ha valamelyik könyvéből ismét film készülhetne, ezért mindegyiket úgy írja meg, hogy könnyen, gyorsan filmvászonra kerülhessenek, ha az élet úgy hozza.
– Ez azért is előnyös lenne, mert nincs magyar családi film. Mindenki az amerikai gyerekfilmeket nézi, ami lehet nagyon jó, de hamburger: egy másik kultúra terméke. Én a pörköltet szeretem nokedlivel... Tudom, hogy nem annyira egészséges, de ezt szoktam meg otthon, a Búza téren...

„KEDVENC HELYEM VOLT A BÚZA TÉR”

– A Vasvári Pál utca a legkedvesebb számomra, ahol édesanyám haláláig, 1954-ig éltem. Egy szobában laktunk hárman. Sokat voltam otthon bezárva, mert a szüleim dolgoztak, én pedig nem akartam óvodába járni. Kedvenc helyem volt még a Búza tér, ott laktunk a dombon, az ötös szám alatt, egy bérelt ház lakásában több mint tíz évig, miután apám újra nősült. Az erdő, meg a Sóstó szintén kedves helyeim közé tartozott, s még sok-sok ház, ahol barátok laktak, sok udvar, ahol játszottam, és sok kapualj, ahol csókolóztam.

(Szerző: Bruszel Dóra)
 

(Képünkön Nógrádi Gábor mesél az unokáinak)