Egy csokor virágot hozott az elhurcoltak emlékhelyéhez Huczman Zsuzsanna. Még gyerek volt, amikor édesapját a saját udvarukról vitték el 1944 novemberében a szovjet katonák. A férfinak azt mondták, csak egy kis munkára, azaz málenkaja rábótára viszik, de soha nem térhetett haza, egy munkatáborban hunyt el.

– Szomszédunkból elvitték a Bartha fiúkat is. Ők hazajöttek és elmesélték, hogy 1945 februárjában hunyt el édesapám vérhasban. Amikor elhurcolták, én 12 éves voltam, de rajtam kívül még további 5 kisgyerek is maradt – mondta Huczman Zsuzsanna.

[REKLAM]

Volt, akit a munkahelyéről, volt, akit az utcáról fogdostak össze a szovjetek Nyíregyházán és a környékbeli településeken. A málenikj robotra összeszedett szabolcsiakat először átmeneteltették Debrecenbe, ahol vagonokba terelték őket. A szerelvények egy részüket Szibériába, másokat a Kaukázusba szállították. Sokan már az odaúton meghaltak, a hideg és az embertelen körülmények miatt, a többiekre a lágerek pokla várt.

Az Északi temetőben Kujbusné Mecsei Éva, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár igazgatója drámai hangvételű beszédében, megindítóan mesélte el, hogy a szovjet katonák hogyan fogdosták össze a nyíregyházaikat. Aki egy szál ingben szaladt ki a katonák dörömbölésre az utcára, annak azt sem engedték meg, hogy egy kabátért visszamenjen a házába, ahogy másoknak azt sem hagyták, hogy csizmát húzzanak. Nem tudtak elköszönni, megölelni szeretteiket. Másokat az utcán kényszerítettek arra, hogy álljanak be a mentbe. Ilyen esetekben a fiatal nőket sem kímélték. Aki vízért ment egy szál vödörrel a kezében, azt a vödrével együtt állították a menetoszlopba. Vitték, terelték őket, mint az állatokat. A hideget, az éhséget sokan már a vagonokban sem bírták – mondta a levéltáros. Az elhunytaknak, azonban nem járt végtisztesség. A marhavagonokból a katonák egyszerűen kidobatták a holttesteket a sínek mellé. A lágerekben aztán fűtetlen barakkokban, megfelelő ruházat és étel nélkül nélkül sínylődtek, amíg bírták. Volt, aki csupán hetekig, hónapokig, mások kemény embert, lelket próbáló évekig. Amikor pedig hazajöttek titoktartási szerződést írattak velük alá. Nem volt szabad beszélniük arról, hogy a "baráti" Szovjetunióban milyen poklokat jártak meg. Kárpótlást nem kaptak, a kényszermunkával lehúzott éveket nem számították be a nyugdíjuk megállapításakor.

A nyíregyházaik többsége odaveszett...

A trianoni Magyarország területéről több mint 130, a megyéből pedig összesen 13 ezer embert kényszerítettek arra, hogy elhagyják otthonukat. Az elhurcoltak halálozási aránya nagyon magas volt, és a megpróbáltatásokról sokat mond az adat, az elvitt nyíregyháziak közül csupán néhány tucat ember térhetett haza. Az odaveszett emberekről a nyíregyházi önkormányzat nevében Jászai Menyhért alpolgármester emlékezett meg az Északi temetőben.

További képekért a fotóra!

– Történeti adatok szerint Nyíregyháza lakossága a világháború alatt 15 ezer főre csökkent le. Ebből hurcoltak el 2300 főt. Javarészt férfiakat, és ebben nincsenek benne a fronton elesett katonák és egyéb civil áldozatok, kizárólag az elhurcoltakról beszélünk. Ez majdnem az akkori lakosság 15 százaléka. Az elhurcoltak alig 5 százaléka térhetett haza Nyíregyházára. Ez egy máig velünk élő trauma. Ma is találkozhatunk akár hadiárvákkal, akár elhurcoltak gyermekeivel, leszármazottaival. Nagyon fontos megemlékezni, mert ez a város történelmének a része – mondta Jászai Menyhért.

Az elhurcoltakról ökumenikus szolgálattal is megemlékeztek, Lakatos Máté, a Móricz Zsigmond Színház színésze pedig dr. Fazekas Árpád Egy élő tanú című írásából idézett.

Jaj a legyőzötteknek!

A Kárpát-medencei szovjet fogolygyűjtő akció a megtorlás, az etnikai és politikai tisztogatás, valamint a kényszermunkásszerző akciók sorába illeszkedett. A szovjet Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken romeltakarításra való hivatkozással fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek és vittek el magyar civileket. A legenda szerint ezeknél a kényszerítő eseményeknél a szovjet katonák a civilek megnyugtatásaként ismételgették a „málenkájá rábóta” orosz kifejezést, amivel azt próbálták elérni, hogy a civilek megnyugodjanak, munkájukra csupán rövid ideig lesz szükség. A málenkij robot kemény fizikai munkát jelentett (romeltakarítás, építkezés, bányászat), melyre módszeresen válogattak össze férfiakat és nőket egyaránt, akik aztán akár öt évig is kényszermunkát végeztek valamelyik szovjet iparvidéken. Az elhurcoltakról az itthon maradottak csak elvétve jutottak információhoz, legalább egyharmaduk odaveszett. A hazatérők a kommunista magyar kormányoktól semmiféle segítséget sem kaptak, és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. A téma a kommunizmus idején tabu volt, csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, a részletek feltárása mind a mai napig tart.

Koszorúk, virágok és mécsesek borították az emlékhelyet

Nyíregyházán 2004 óta áll emlékhely, ahol az utódok a málenkij robot áldozatai előtt róhatják le a kegyeletüket. A hétfő délutáni emlékműsor után a leszármazottak, rokonok és a hivatalos szervezetek képviselői itt helyezték el az emlékezés virágait és mécseseket is gyújtottak.

Z. Pintye Zsolt

(Fotó: Szarka Lajos)