Mint a gyermekkorodban. Lehullott az első hó és valami tiszta, romlatlan, szűzies ruhába öltözött a világ. Ilyenkor mindig sajnálom Kossuth apánkat, hogy bírja az időjárás viszontagságait. Olyan lengén van azért öltözve!

Ám mintha a szigorú arca elmosolyodott volna. Mint a gyermekkorodban, amikor még szánkóról nézted a teret és aki annak idején szomorúan azt üzente, hogy elfogyott a regimentje, csak úgy rád mosolygott.

Ilyenkor még jobban szeretem a teret. Szeretem a behavazott álmatag csöndjét és a somolygó ábrázatát. Kár, hogy Szent András hozta a havat, kár mert a Kisjézus születéséig nem tart majd ki. Sőt, talán még a reggelt sem éri meg. Ám attól még minden olyan lett, mint gyermekkorodban. A vágyakból és állandó várakozásból gyúrt gyermekkorodban.

Hisz kellene a hó a Mikulás szánjának. Kellene a hó a földeknek, meg a processziós idegeknek, mert a behavazott táj kisimítja a világ ráncait.

Egy majd' 7 hónapos kisfiú, ma rácsodálkozott a hóesésre a Bujtoson, rég éreztem magam ennyire meghatottan…