Bizonyára kevesen vannak, akik ne találkoztak volna már jártukban-keltükben Lajos bá’-val, aki közlekedési polgárõrként hétköznap reggelente és délutánonként sárga mellényében a diákok biztonságos közlekedését segíti, hét­végente pedig Szpari emblémákkal telitûzdelt uniformisra cseréli öltözékét. 1953 óta hidegben és melegben, esõben és verõfényes napsütésben, kivétel nélkül – néhány betegséget leszámítva – ott áll minden egyes meccs alatt a lelátón és vezeti a „kiabálást”. Az elmúlt több mint 60 év alatt, ahogy õ mondja, futballtörténész vált belõle. Mindent dokumentál: az összes meccset, a gyõzelmeket, döntetleneket, vereségeket, a gólarányokat, a pontokat, az edzõi nyilatkozatokat és még ki tudja, mennyi mindent...

ÖTÉVES KORA ÓTA JÁR KI

A törzsszurkoló Lajos bá’-val, akirõl talán nem túlzás azt állítani, hogy nélküle szinte már Szpari meccset sem rendeznek, nem nehéz összebarátkozni. Egyszer, a Váci Mihály Kulturális Központ elõtt elegyedtünk szóba, és úgy köszöntem el tõle, „Hajrá Szpari!” Azóta nem telik el úgy hét, hogy ne látogatna meg minket a szerkesztõségben. Így akarva vagy akaratlanul, hála neki, naprakész információkkal rendelkezünk a csapat életével kapcsolatban.

LAJOS BÁ’ A KABALAGYEREK

Szabó Lajost óvodáskorában ötévesen, 1953-ban vitték ki elõször Szpari meccsre. Azóta, a betegségeket leszámítva, nem hagyott ki egy mérkõzést sem.
– Már ötéves koromban beválogattak labdaszedõnek. Akkoriban összesen hat labda volt, nem annyi, mint most. Én voltam a vezér labdaszedõ. Emlékszem, egyik meccsen az Egyetértés ellen játszottunk bajnoki meccset. Megkértek a játékosok arra, hogy ha megszerezzük a vezetést, dugjam el a labdákat. Így is cselekedtem. Papp Szuszka 11-esbõl gólt szerzett, vezettünk. Onnantól kezdve, ha kiment a labda, eldugtam azokat a pálya szélén lévõ sövény közé. A meccs végére már csak egy labda maradt, nem értette az ellenfél, hova lett a többi. Az utolsóval szép lassan sétáltam vissza a pályára, húztam az idõt. Amikor vége lett a mérkõzésnek, a bozótból szedtem elõ a labdákat. Akkor a bíró azt mondta: ez a gyerek nyerte meg maguknak a meccset. Ettõl kezdve hurcolt is magával a Nyíregyháza Spartacus – mint kabalagyereket. Kaptam mezt, cipõt... 10 évesen már én voltam a vezéralak, én vezettem a kiabálást. Késõbb én írtam a szövegeket is, a Szpari slágert, a himnuszokat. Hogy mit jelent nekem a csapat? A nagybetûs MINDENT.

KIAKADT AZ ANYÓS

– 1978. március 24-én házasodtam meg. 16.30-kor lett volna jelenésem a római katolikus templomban, de a Szpari meccs 16.00-kor kezdõdött. Felöltöztem esküvõi szerelésbe, a párom és anyám tudta, késni fogok a ceremóniáról, mert nem hagyhatom ki a meccset. Anyám csak annyit mondott: ez lesz már egy esküvõ, fiam, anyósod ki fog akadni. Én csak annyit feleltem: annyi baj legyen. Háromnegyed hatkor lett vége a mérkõzésnek, addig a templomban várt rám a násznép.

SÁLAKTÓL KARPERECEKIG

Lajos bá’-nak szparis zászlója, kitûzõje, sapkája, gyûrûje, jelvénye, sála, karperece, nyakkendõje, és még aranyozott nyaklánca – benne a szöveggel: Hajrá Szpari – is van. Ezeket szinte mindet magára aggatja a meccseken. Bár tõle tudom meg, minden mérkõzésre mást vesz elõ, attól függõen, hogy az A, B vagy a C jelû táskáját viszi magával, ami a szparis kiegészítõket tartalmazza. Persze, ezek mellett elengedhetetlen kellék a Spartacus dossziéja is, hiszen ebbe vezeti a meccsek után az adatokat.
Lajos bá’ azt mondja, úgy tervezi, még a saját koporsójából is vissza fog térni Szpari meccset nézni. Számára a Nyíregyháza Spartacus unicum, ez jelenti a mindent. Bár most hetek óta ismét fejfájástól és fülzúgástól szenved, ráadásul kezdi magán észrevenni a depresszió tüneteit is, hiszen hõn áhított csapata az utóbbi idõszakban nem tudott gyõzni, azt mondja, már nem élne túl még egy infarktust... Ezért bízik benne, hamarosan ledózerolja az ellenfelet kedvenc csapata és büszke lehet majd rájuk...

(Szerzõ: Bruszel Dóra)