Kitűnik a kitűnő?

Az eredményekkel egy időben megjelennek a büszke szülők fényképei a közösségi oldalakon, amint a gyermek kitűnő bizonyítvánnyal és oklevelek sokaságával mosolyog a tábla előtt. Nem akarok ünneprontó lenni, megemelem a kalapomat minden iskolás előtt, hiszen biztosan mindenki sokat tett azért, hogy színötös legyen az év végi. De még csak a szőlő sem savanyú, hiszen iskolás kislányom remekül teljesített az első osztályban, akire kimondhatatlanul büszke vagyok. De érzéseimet megtartottam magamnak, és nem kiáltottam bele a világhálóba. Több okból sem. Egyrészt olyan családban szocializálódtam, ahol a gyerekek hosszú éveken, sőt évtizedeken keresztül jártak iskolába. Ha pedig már ott voltak, akkor természetes volt az, hogy nemcsak barátkozni mennek, hanem tanulni is. Ez nálunk olyan „kutya kötelesség” dolog volt. Aki iskolába járt, annak az volt a feladata, a munkája, a dolga, a kötelessége, hogy tanuljon. Egy kitűnő bizonyítványt nem tettünk közszemlére, hanem úgy vettük, hogy ennek így kell lenni. Másrészről ez a szülői büszkeség téma számomra olyan, mint a vallás, az emésztés végterméke, a házasélet, vagy éppen az azon kívüli létezés. Magánügy. Nem tartozik másra.

Higgyen mindenki abban, amiben akar, de nem kell belőle „ügyet” csinálni. Visszatetsző viszont az, amikor valaki kiposztolja, hogy istentiszteleten járt, vagy éppen a templom bejárata előtt nyom egy szelfit vasárnap délelőtt. Aztán sokszor pont olyanokkal van tele az imaház, akik a hét többi napján nem éppen a Tízparancsolat szabályai szerint élnek, hiszen hamis szavakat vesznek szájukba, nem tisztelik a másik embert, szüleiket és néha még házasságot is törnek. A szerelem se igen azon témák egyike, amelyik egy kívülállóra tartozik. Szép és jó dolog, ha két ember megérti egymást és képesek arra a nem könnyű feladatra, hogy évtizedeken át kiegészítsék a másikat. Számomra furcsa az, amikor valaki kibeszéli szerelmét mások előtt, kiadja legféltettebb, gyakran hálószobatitkaikat is! Hol a tisztelet, hol az intimitás? Miféle kapcsolat az ilyen? Az pedig már végképp emészthetetlen számomra, ha valaki azzal kérkedik, hogyan duhajkodik házasságon kívül. Közel a negyvenhez nem vagyok álszent, nincsenek illúzióim, tisztában vagyok azzal, hogy az élet kémia és hogy a hormonokat nem tudja, nem akarja mindenki kordában tartani. Láttam, és látok furcsa viszonyokat, ahol harmadik, vagy akár a negyedik is befigyel a történetbe, úgy, hogy a viszony mindenki előtt egyértelmű. Elfogadom, ha valaki nem vált gyerek, vagyon, vagy kit tudja, mi miatt, és azt is, hogy keresi a boldogságot. Na, de ezzel visszaélni, hőzöngeni, kérkedni, mégse utal intelligens lényre. Így vagyok ezzel a kitűnősdivel is.

[REKLAM]

Nem lesz attól több egy kisgyermek az emberek szemében, ha csak ötösei vannak. Nem, mert az érdemjegy nem az egész embert, hanem egy tanév alatt nyújtott, vagy éppen nem nyújtott teljesítményét tükrözi. Ha visszaadja egyáltalán. Tanárok között élek, rendelkezek pedagógusi oklevéllel és tudom azt, hogy egy jegyben sok minden benne foglaltatik. Természetesen ott van benne a gyermek tudása, szorgalma, kitartása, de megjelenhet a szülő segítőkészsége, esetlegesen társadalmi pozíciója, a tanár jó-, vagy éppen rosszindulata, az iskola presztízse és még megannyi más.

Tudom, hogy a gyerekek önbizalmát növelni kell, de azzal is tisztában vagyok, nem az iskolás kéri meg az anyukáját, hogy tegye ki a közösségi oldalra. Arra pedig, hogy a szülő elismerje, megjutalmazza gyerekét, annyi más, hatékonyabb módszer létezik. És mi van azokkal, akiknek nem sikerült ennyire jól ez a tanév? Érezzék rosszul magukat, ők már nem is olyan gyerekek, akikre büszkék lehetnek szüleik? Mi van akkor, ha a gyermek képes lenne a kitűnőre, de mondjuk családi traumán van túl és az volt a legfontosabb, egyben, együtt marad-e a család és nem az, hogy merre görbül a jegy. Ezek a gyerekek már ettől valami másodosztályú „holmik” lettek, akik csak az első dömping után nyernek létjogosultságot? Számít ez valamit, hogy ki milyen érdemjegyet kapott? Nem. Mint ahogy abban sem vagyok biztos, bármit is előrevetítene egy év végi jegy. Hozhatnék példákat és ellenpéldákat a történelemből, de szerintem mindenki ismeri Einstein, Churchill, Nemere vagy Petőfi esetét. Annak ellenére, hogy a pedagógusok lemondtak róluk, sokra vitték az életben. A gyerekek részéről már az óriási teljesítmény, hogy reggel nyolctól délután négyig szabályok között, egy helyben ülnek. Hány felnőtt lenne erre képes? Ezt is csak a szülők tupírozzák fel.

Úgy látszik, napjainkban már nem önmagunknak és önmagunkért élünk, hanem a közösségi oldalaknak. Amit nem posztoltak ki, az meg se történt. Ma már azt is kiteszik az oldalakra, ha elkészült valaki egy szakdolgozattal. Na és? Vannak páran szűkebb környezetemben, akik nem egy, nem kettő, hanem legalább három szakdolgozatot írtak, de egyet se posztoltak ki. Miért is tették volna? Egyértelmű az, ha valaki felsőoktatási intézmény hallgatója, a záróvizsga előtt szakdolgozatot ír. Ez nem egy csoda, de még csak nem is óriási teljesítmény. Természetes, mint annyi minden, aminek a közzététele nélkül a mai ember élni sem tud.

Mikita Eszter

(Fotó: felsofokon.hu)