Az ember élete jelentõs részét a kereséssel tölti. Közben persze rengeteget tapasztal, csalódik és hibázik, mígnem megtalálja az igazi boldogságot. De merre is kell elindulni az úton? Mi kell ahhoz, hogy kijelenthessük, boldogok vagyunk? Professzor dr. Bagdy Emõke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, szupervizor, a pszichológiatudomány kandidátusa, 2010-tõl professor emeritusa, évtizedek óta kutatja és hirdeti az egészséges lelki mûködés tanait, mutatja a boldog és a kiegyensúlyozott élet felé vezetõ utat. Médiaszereplései, ismeretterjesztõ könyvei tették a hazai klinikai pszichológia királynõjévé. Már több mint 1200–1300 elõadást tartott, ebbõl kettõt a közelmúltban, Nyíregyházán is: márciusban a Váci Mihály Kulturális Központban, kedden pedig a nyíregyházi  Móra  Ferenc Általános  Iskola  Petõfi Sándor Tagintézményében. Itt beszélgettünk vele...

Visszatalálni az útra

Ha szeretetben vagyunk, jó kapcsolataink vannak, akkor megtaláltuk a boldogságot. Ha ez nem így van, akkor vissza kell találnunk a boldogságforrásokhoz. Hogy mik ezek? Párkapcsolat, család, családi élet, gyerekek, közös programok, evés, ivás, együttlét. Ezek mind elemi dolgok. Fontos, hogy tudjunk egymásra figyelni, minõségi idõt együtt tölteni, jól érezni magunkat. Ha ez megvan, sokkal jobb lesz a lelki közérzetünk. Egymáson rengeteget tudunk segíteni.

Egyedül nem megy

– Nagyon magunkra vagyunk hagyva a világban. Egy konzumkultúrában, fogyasztói kultúrában élünk, ami individualizál – az egyént helyezi a középpontba – és arra nevel, arra ösztönöz, hogy csak magunkkal törõdjünk, ne foglalkozzunk embertársainkkal. Így pedig háttérbe szorítjuk azt a tényt, hogy társas lények vagyunk. Nem tudunk egymás nélkül meglenni. Úgy van szükségünk a másikra, mint magára az életerõre. Tõle kapjuk az életkedvet. Segíteni a másiknak, figyelni a másikra, törõdni a másikkal – nagyon fontos lenne, de mi csak magunkkal törõdünk, csak azzal foglalkozunk, ami nekünk jó. Pedig ahogy az õsi szlogen is tartja: egyedül nem megy – kezdte a beszélgetést.

Bizalmat kell adni

– Aki tud bizalmat adni, az tud felelõsséget vállalni és elkötelezõdni. Ez az identitásunknak a három legfontosabb forrása. Aki ezt a hármat tudja, az felnõtt. Az emberek jelentõs része azonban nem tud adni, de kapni akar. Ebbõl következik, hogy egymásnak se boldogságot, se bizalmat adni nem tudunk, és aztán persze, hogy boldogtalanok vagyunk.
A boldogság a világon a legszubjektívebb dolog. Illékony és változékony – vallja dr. Bagdy Emőke. Szerinte az adja a boldogság megélésének igazi örömét, hogy egyszer fönn vagyunk, egyszer lenn. A rossznak a megtapasztalása ugyanis még jobban lehetõvé teszi, hogy a jónak az örömét át tudjuk élni. Kell a kontraszt élmény, hogy nagyon tudjuk értékelni.

A boldogság fészke

– Bebizonyította a tudomány, egy 75–100 évig tartó hosszmetszeti vizsgálattal, hogy a legfontosabb: legyen jó párkapcsolatod, családi életed, egy szûk, ámbár nagyon szoros baráti kapcsolatod, hogy a szeretet legyen elég uralkodó az életedben, tudj kit szeretni és téged is eléggé tudjanak szeretni. Ha ezekkel rendelkezel, akkor megvan a boldogság fészke. Persze, ha még ehhez azt a tevékenységet tudod folytatni, vagyis a munkád olyan, amit szeretsz, akkor kerek egész az életed. Megkeresni, hogy mi az a munkában, ami engem boldogít, ez maga a mûvészet. De megéri a ráfordítást.

Krízis az élet csúcsán

A pszichológus szerint az életkor és a boldogság igen sajátos viszonyban áll egymással. Tavaly mutatott rá ugyanis a nemzetközi boldogságvizsgálat, hogy létezik egy úgynevezett élet derekán bekövetkezõ völgy. Világszerte külsõ tényezõktõl, anyagi jóléttõl függetlenül ilyenkor elõáll egy olyan állapot, amikor rosszabbul érezzük magunkat a bõrünkben és az életminõségünk is romlik.

– Ez az állapot valahol az életünk felénél következik be, ami tulajdonképpen egy fordulat a lelki életben és krízisértékû. Meg kell újra tervezni azt, hogy hogyan tovább, és számot kell vetni azzal, hogy addig már mit értél el, mi az, amit még várhatok, mi az, ami még belefér az életidõmbe. Ez olyan törésvonalat okoz az ember életében, ami miatt világszerte az embereknek az életminõsége kicsit rosszabb. Idõs korban azonban egy olyan fajta belsõ érzelmi állapot tud kialakulni, ami szabaddá teszi a lelket és boldogságérzést ad. „Én már megtettem, amit kellett, már nagy elvárások nem állhatnak velem szemben fönn, már nem parancsolhat nekem senki más, már szabad vagyok, hogy úgy éljek, ami még hátra van, az elég jó legyen. Akinek van utódja, gyermeke és unokája, az tudja, mi az idõskori boldogság.”

„Ne felejtsünk el embernek lenni”

– Mind a motivációs, mind a pszichológiai elõadások arról szólnak, hogy ne felejtsünk el embernek lenni. Emelkedjünk fel az emberi méltóság szintjére és akkor egymást boldoggá is tudjuk tenni.

(Szerzõ: Bruszel Dóra)

(Felső kép: internet)