Halálos bombateher 73 év távlatából

A bombázás következtében 80 nyíregyházi, közöttük 14 gyermek az életét vesztette, többen maradandó, súlyos sérüléseket szereztek és olyanok is vannak, akikben még mindig ott élnek a 73 évvel ezelőtti történések. Az alábbiakban az egyik nyíregyházi városlakó, Görömbei Péterné osztja meg emlékeit az olvasókkal...

Vannak dolgok, amit az ember soha nem tud elfelejteni. Ilyen volt 1944. szeptember 6-a, Nyíregyháza bombázása is. Aznap, ahogy megszólalt a sziréna, édesapám kerékpárral rögtön hazasietett hozzánk. Édesanyám éppen az ebédet készítette, de apám azt mondta neki, hagyja abba a főzést és menjünk gyorsan a szomszédba, az ásott óvóhelyre. Már a bombázó repülőgépek kísérteties moraja hallatszott. Apám és én az udvaron lévő nagy barackfa alatt álltunk, onnan számoltuk a gépeket, amik nagyon alacsonyan repültek és ezüstösen csillogtak...

RETTENETES VOLT HALLANI

Apám egyszer csak elkiáltotta magát: hasalj le a földre! Rettenetes volt hallani, ahogy bombák robbantak. Nagyon féltünk, mert közel volt hozzánk a repülőtér. Hamar kiderült: az állomást bombázták Nyíregyházán. Egy idő után csend lett, csak a gépek zúgása hallatszott. Bementünk a konyhába. Apám levette az ételt a tűzhelyről és mondta anyámnak: fogd a táskákat, azonnal gyertek.

A szomszédban lévő bunkerhez siettünk, amitől egy kerítés választott el bennünket. Apukám ahogy azon átdobta édesanyámat, szegénynek a deszka végig kihasította a lábát, ömlött belőle a vér. Utána én következtem, majd ugrott ő is. Mikor odaértünk a bunkerhez, már sokan voltak benne. A szomszéd állította el édesanyám vérzését és be is kötözte a sebét. Akkorára újabb robajjal jöttek a repülőgépek és hullott a bomba tovább Nyíregyházára. Ott értettem meg igazán, hogy háború van...

A SPÁJZBAN KAPTUNK HELYET

Másnap apukám kerékpárjára felpakoltuk a legszükségesebb holmijainkat és elindultunk Pista bácsi tanyájára. Akkorra már apám bátyja és családja is ott volt. Ők a konyhában laktak, mi a spájzban kaptunk helyet. A földre szalmát raktunk, és diófalevelet szórtunk rá a bolha ellen, majd ezt letakartuk pokróccal és azon aludtunk. Éjjel, ha megszólalt a sziréna – az mindennapos volt –, fogtuk a kis szatyrunkat, amit édesanyám már előre elkészített – ennivalót, kockacukrot, vizet, kötszert – és szaladtunk. Estére már apám unokatestvére is ott volt a családjával. Fia, Pistike akkor kis pólyás volt. A gyermeket egy vessző ruháskosárba fektették le. Nekem az volt a feladatom, hogy ha éjjel megszólal a sziréna, vegyem a szatyromat és fogjam meg a ruháskosár egyik fülét. A másikat unokabátyám, Endre fogta, és sietve mentünk a határba és a fasor árkába feküdtünk be. A kutya is annyira félt, hogy az árok oldalában mély gödröt kapart és abba belebújt. Miután lefújták a légiriadót, elindultunk vissza a házhoz. Felnéztünk az égre és a tüzes golyók összevissza cikáztak a fejünk felett. Lőttek a németek, oroszok, már közel volt a front. Emlékszem, mikor kimentünk a Debreceni útra, csak úgy jöttek a menekültek. Lovas kocsin, kerékpárral, talicskával, gyalog batyukkal. Sajnos azonban apámat újra, az utolsó percben behívták katonának. Mi hazajöttünk a Fürj u. 21. szám alá, de édesanyám nem tudott apámnak 3 napi élelmet bepakolni, ezért elküldött engem a Búza u. 19. szám alatt lakó jó ismerőséhez, hogy adjanak egy kis szalonnát. Mire hazaértem, anyukám már összepakolt mindent, és aztán apám elment.

MINDENT VITTEK, AMIT TALÁLTAK

Mindenki menekült. A mi utcánkból is sokan így tettek, a német teherautókra rakták a batyujukat és felkapaszkodtak rájuk. Édesanyámat is hívták, de ő azt mondta, ha a jó Isten meg akar menteni minket, akkor itt is megmenekülünk, ha nem, akkor haljunk meg itthon. A front napról napra közeledett. Egy reggel felkeltünk, és eljött édesanyám sógora, Hódi Jóska bácsi és elmondta, hogy a város szélén már itt vannak az oroszok. A németek menekültek. Mindent vittek, amit találtak, a szomszédból például egy bödön zsírt, lisztet, tyúkokat. Másnap reggel meg is érkeztek az utcánkba az oroszok. Berontottak a konyhába és előszegezett puskával német katonákat kerestek. Egy nap múlva már csendesedtek a harcok. Kimentünk az utcára, és a lovak ott kóboroltak gazdátlanul. Vagy két napig csend volt. Azután újra megindultak a harcok. Az orosz katonák lovas kocsival vágtattak az utcánkon.

Estére ropogtak a fegyverek. Féltünk. Édesanyámmal átmentünk a szomszédba Bálintékhoz, mert nekik a ház alatt volt a téglapincéjük, de már teljesen tele volt és nem fogadtak be. Ezért elmentünk az ismerősökhöz a Rigó utcára. Még volt hely náluk, ők befogadtak. A konyhából nyílt egy nagy spájz, oda raktak be minden értékesebbet, élelmet, és a fiatal nőket is oda zárták be, köztük édesanyámat is. A spájzajtó elé húzták a konyhaszekrényt, így az nem látszott. Egy-két napig ott voltunk. Mire hazamentünk, a lakásunk fel volt törve, a szekrényben mindent összeforgattak, ami értékesebb volt, azt meg elvitték.

MINDENT A TEMPLOMBAN HIRDETTEK KI

Újság, rádió nem volt. Igaz, áram sem. Mindent a templomban hirdettek ki. Én 1944 őszén a Gróf Aponyi Albert Leányiskolába iratkoztam be, de egy idő után azt hirdették ki, hogy dolgozni kell menni: romeltakarításra, krumplipucolásra. Mindenkit összeírtak...

...Sok minden történt velünk, de végül megmenekültünk és lassan-lassan elmúltak ezek a félelmetes napok.
Tavaszra aztán Budapest is elesett. Magyarországot pedig elfoglalták az oroszok. Ezt elfelejteni soha nem lehet...

Görömbei Péterné