Miki megmondta. A foci már rég nem az a játék, mint az ő korában volt. Magyarországon. Ő tudja, nemcsak az NB I-ben játszott, még válogatott is volt. Sőt, ma is játszik több csapatban, kispályán. Mégis gyakrabban néz már spanyol bajnokit, mint magyart, többet tud a Barcelonáról, mint a Haladásról. Persze a Szparira mindig rákérdez, de ritkán megy ki a stadionba, hogy élőben is megnézze a csapatot.
A hét elején úgy tűnt, kapunk egy kis esélyt arra, hogy mégse legyen igaza Mikinek. Mert ha öt perccel hamarabb lefújják a török-izlandi meccset, akkor most arról beszélhetnénk, hogy kik lennének jók EB-n csoportellenfélnek. Nem így történt, maradt a pótselejtező, és tegyük szívünkre a kezünket: nem is érdemeltünk egyenes ági továbbjutást. Mert az a csapat, mely csak Feröert és Finnországot tudja megverni, ne várja a csodát. Ha a pótselejtezőben legyőzi Írországot, Norvégiát vagy Dániát, akkor joggal lehet büszke arra, hogy ott van az EB döntőben.
Mégis titkon abban bíztam, a gyerekeim is átélhetik azt, amit én éreztem 1986-ban. Szurkolni a magyar válogatottnak úgy, hogy ott van egy világeseményen. Gyűjteni a képeket a csapat tagjairól, kirakni a menetrendet a szoba falára, várni az edzőmeccseket, mind-mind olyan dolog, mely nyugaton még ma is bevett szokás. Néhány hete a Nyíregyházára érkező iserlohn-i kisfiú – Dortmund sállal a nyakában – első kérdése is az volt: itt van focicsapat? Mert jó nézni az EB-n is egy francia-német párharcot is, de mennyivel jobb lenne egy magyar-spanyol találkozót végigszurkolni.
Szóval várjuk a csodát. Miki miatt is. Hogy végre egyszer ne legyen igaza...

Dankó László

(Fotó: TrollFoci)