Életműdíjat adományoztak Bárány Frigyesnek a Móricz Zsigmond Színház örökös tagjának

Életműdíjat adományoztak Bárány Frigyesnek a Móricz Zsigmond Színház örökös tagjának
Életműdíjat adományoztak Bárány Frigyesnek a Móricz Zsigmond Színház örökös tagjának

A Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozata Életműdíjat adományozott Bárány Frigyesnek, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház örökös tagjának, aki november 17-én töltötte be 89. életévét.

Derűsen, barátságosan fogad, s mikor a számára a nagy népszerűséget meghozó, Az aranyember című filmről (1962) faggatom, melyben Kacsuka Imre főhadnagyot alakította, azonnal sztorizni kezd.

– Teljesen véletlenül kerültem bele. Debrecenben játszottam viszonylag kezdő színészként. Szász Károly rendezővel próbáltunk, aki egy társaságban találkozott Gertler Viktorral. A filmrendező elmesélte, hogy már minden készen áll Az aranyember forgatásához, csupán Kacsuka kapitány alakítója nincs meg. Szász engem javasolt, s bár Gertler nem hallott még rólam, másnap kaptam egy táviratot, hogy utazzak Pestre, a filmgyárban keressem Az aranyember produkciót. Egy fickó rám csapta az ajtót: nem ér rá a rendező! Újra kopogtattam: ne haragudjon, de messziről, Debrecenből jöttem. Behívott. A szoba tele volt emberrel, de mindenki elhallgatott, mikor kísérőm megszólalt, itt van a színész Debrecenből. Felállt egy ősz hajú, elegáns férfi, Gertler Viktor, a nevemet kérdezte és hellyel kínált. Úgy nézett rám mindenki, ahogy a lovat szokták mustrálni. Próbafelvétel sem volt, rögvest aláírhattam a szerződést. Latinovits Zoltánnal, Greguss Zoltánnal, Gobbi Hildával – nagyon nagy nevekkel – forgattam. A bemutató óriási siker volt. A fogadásra korán érkeztem, Gertler Viktor odajött, gratulált: Uram, Önnek személyes sikere van ebben a darabban.

Ezután rengeteg filmbe hívtak, de állandóan katonatiszt szerepre. Majd elfelejtettek, mert nem voltam hajlandó lovagolni egy film kedvéért sem.

– Hogy került Nyíregyházára?

– 1981-ben alakult a színház, Bozóky István hívott. Itt újra megnősültem, letelepedtem. Mivel fizikai képtelenség volt szinkronizálni, rádiózni járni, jeleztem Bozókynak, hogy a szerződött évi kettő helyett adhat több szerepet is, ha nekem való feladatok vannak. Örült neki.

– Mi a színház varázsa Frici bácsi szerint? Mitől jobb, mint a film, a szinkron?

– Az, hogy itt élő ember találkozik élő emberrel, így nem mindennapi kapcsolat alakul ki köztük. Én csinálok valamit a színpadon, a néző kíváncsi rá, tehát adni tudok neki.

– Elégedett a pályájával?

– Sok függ a szerencsétől és a színdaraboktól is, amelyekben játszhat az ember. Nem panaszkodom. Nagy örömöm és élmény volt, amikor Verebes Pista visszahozott egy régi-régi szokást: a jutalomjátékot. Régen a „veretes” öreg színésznek megadták a lehetőséget, hogy eljátsszon egy szerepet, azt, amit õ akar. Én Gerhart Hauptmann Naplemente előtt c. darabját kértem. Eljátszhattam a főszerepet, s nagyon hálás vagyok, részint Verebesnek, részint a jóistennek, hogy ezt lehetővé tette. Ez volt talán a csúcs, bár van egy másik is. Az ember tragédiájában a jóisten voltam, úgy, hogy kitalálták: nem csak az Úr hangja leszek. Megjelent tehát a színen a jóisten, ez voltam én. A főpróba után az öltöztetőnőm azt mondta: Frici bácsi, végre egy magának való szerep! Ennél följebb már nem lehet...

 

Szerző: Kováts Dénes