Amiről az utcák mesélnek... - Úsz István emlékére 1998. február 26-án hunyt el
Úsz István 1947. december 27-én született Budapesten. Négyesztendős, amikor édesapját a recski kényszermunkatáborba hurcolták, őt pedig édesanyjával kitelepítették, házukat elvették. 1953-ban felszámolták a munkatáborokat, így a család visszaköltözhetett Pesterzsébetre. Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért gimnáziumi tanulmányait Esztergomban a ferenceseknél kezdte, majd a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett 1967-ben.
A középiskola után bölcsészhallgató lett. Barátaival értelmiségi klubot alapított, ami a fennálló rendszerben illegálisnak minősült, ezért meghurcolták, bebörtönözték, ahol megpróbálták beszervezni. A verések ellenére ez nem sikerült. Szabadon engedték, de megfigyelés alatt tartották. Fizikai munkákból volt kénytelen eltartani magát. Dolgozott textilgyárban, építőipari segédmunkásként, lakatosként. Közben katolikus teológiai tanulmányokat folytatott. 1984-ben ortodox pappá szentelték és családjával Nyíregyházára helyezték. Itt egy lerobbant állapotban lévő épületet és egy széthullott egyházközséget épített újjá. Nevéhez kötődik a magyar ortodox egyházmegye könyvgyűjteményének egy részének idekerülése, rendezése is.
A rendszerváltás aktív résztvevője volt, de politikai szerepet nem vállalt. Ennek ellenére minden keresztény, emberbarát szellemiséget képviselő szervezet kereste társaságát, kérte segítségét és várta tanácsait, amit mindenki megkapott. Élő kapcsolatot ápolt hazai civil jótékonysági mozgalmakkal és határon túli magyar szervezetekkel is. A térségben elsőként szervezett nyugatról érkező segélyszállítmányokat ide, illetve Romániába, Ukrajnába és Albániába. A forradalom idején többször is utazott gyógyszer- és élelmiszerszállítmányokkal Romániába. Kórházakat, gyermek- és idősotthonokat, iskolákat szerelt fel ágyakkal, bútorokkal, illetve műszerekkel. Az ajtaja minden napszakban, mindenki számára nyitva állt.
1998. február 26-án hunyt el. Gyakran mondta: „Ha valaki idejön, az valószínűleg azért van, mert a Jóisten ide küldte. Én pedig nem mondhatom, hogy nem.”
(Szerző: Ilyés Gábor helytörténész, www.emlekjelek.hu)
