Amiről az utcák mesélnek... – Komolyan, váróterem volt a Hősök terén?
Két olyan épület emlékét idézzük meg, amelyekre már csak a régi nyíregyháziak emlékeznek. A Nyíregyházavidéki Kisvasutak Rt. igazgatósága 1906 őszén határozta el, hogy „egy díszes, nagyobb szabású váróhelyiséget állítanak fel, az utazó közönség kényelmére”. A városi képviselő-testület 1500 koronával járult hozzá a költségekhez.
A későbbiek folyamán az épület elhelyezését és esztétikai megjelenését is többen kritizálták, mivel az rontotta a vármegyeháza esztétikai szépségét. 1924-ben is csak a lebontásával és áthelyezésével tudták a tér teljes rendezését elképzelni. Minden kritika ellenére azonban az épület egészen a villamosvonalak felszámolásáig, 1969-ig állt az utazóközönség szolgálatában, majd 1972-ben lebontották.
A városi halcsarnok létesítésének ötletét ifj. Kállay András nemzetgyűlési képviselő, a nagyhalászi kastély tulajdonosa, és „a tiszai halászat kiváló szakembere” vetette fel 1922-ben. Terve szerint a város építse meg a halcsarnokot, amelyet ő fog hallal ellátni és a város által megállapított áron árusítani. Két évvel később a Haltenyésztő Rt. vette bérbe a tiszai halászati jogot, és immár ők kérelmezték egy üzlethelyiség átengedését. A város ehhez nem járult hozzá, viszont hajlandóak voltak a Kisvasutak állomása előtt területet biztosítani számukra az építkezéshez.
Végül a halcsarnokot maga a város építette fel, és adta bérbe a Haltenyésztő Rt.-nek. A társaság köteles volt a halat a budapesti vásárcsarnoki áraknál 30 százalékkal olcsóbban árusítani. Egy helyi vállalkozó 1925 májusában hozzá is kezdett a munkálatokhoz, amelynek eredményeként felépült a vasvázas csarnok pincével, irodával és egy eladótérrel. A két bejárat között egy akváriumos kirakattal hívták fel a vásárlók figyelmét. Az októberi nyitásra egy verses rigmussal is készült:
„Már tudja Julcsa, Marcsa:
Halcsarnokban van már harcsa,
Árulja egy férfi, méla:
Név szerint Liszkay Béla”.
Később újabb halcsarnokok nyíltak a városban, így az első hamarosan feledésbe merült és le is bontották.
(Szerző: Ilyés Gábor helytörténész, www.emlekjelek.hu)
