1944 októberének végére befejeződtek a harcok városunkban: a németek kivonultak, az oroszok pedig megszállták Nyíregyházát. A munkaképes emberek arról tanakodtak, hogy menjenek-e dolgozni, vagy sem.

A félelmeiket legyőzve, november 2-án többen a munkahelyükre siettek, mint az a 24 postás is, akiknek – egy kivételével – ez lett az utolsó hazai munkanapjuk. Egy kis munkát ígérve orosz katonák fogták el a szolgálattételre jelentkezőket, hogy a város más pontjain összeszedett sorstársaikkal együtt a nyíregyházi gyűjtőhelyekről másnap, gyalogmenetben a debreceni Pavilon laktanyába hajtsák őket. November 19-én történt a bevagonírozásuk, majd a romániai Focsani érintésével előbb az akkor Szovjetunióhoz tartozó, ma moldovai Bãlti városába, később az uráli, a kaukázusi és a szibériai munkatáborokba szállították őket.

Az elhurcolt postások között ott volt a kilencgyermekes Teschmayer József, a hatgyermekes Jasku János és Reményi József, illetve az ötgyermekes Váczi Antal is. De a többieket is hiába várták haza családtagjaik, 1949. szeptember 15-én pedig törölték őket a postai alkalmazottak létszámából is. Több személyt később hivatalosan is holttá nyilvánították, mint pl. Tesch­mayer Józsefet 1953-ban ezzel az indoklással: „a holttá nyilvánított 1944. november 2. napján a Szovjetunióba került, mint polgári személy, és onnan a mai napig nem tért vissza”.

A nyíregyházi postások közül egyedül Kővári Andrásnak sikerült újra szeretteit látnia. A legfiatalabb elhurcoltnak erdőirtáson, ólom-, majd szénbányában kellett dolgoznia, míg 1948-ban hazaengedték. A debreceni vizsgálóbizottság előtt kellett igazolnia, hogy nem volt nyilas, csendőr vagy SS-alakulat tagja, majd a szükséges oltásokat megkapva, öt forinttal engedték szabadon és azzal az intéssel, hogy a vele történtekről soha ne beszéljen.

Az elhurcolt postások emlékét 2001. óta tábla (Nagy Lajos Imre alkotása) hirdeti a posta falán. Erről a mementóról mondta Dvorák Ede, a Postás című lap szerkesztője, „ez a bronzba öntött emlék egyben az életüket vesztett kollégák sírja is, ahol a családtagok végre leróhatták kegyeletüket”.

(Szerző: Ilyés Gábor helytörténész, www.emlekjelek.hu)