A színház egy közös játék

– A Pöttyös Pannit rendezed itt, a Móricz Zsigmond Színházban. Hogyan kerültél kapcsolatba a nyíregyházi színházzal és ezzel a darabbal?

– Ötödévesként külsős rendezéseket kell vállalnunk, ez az egyetemen elvárás. Ekkor ugyanis kiderül, hogy mennyire tudjuk megállni a helyünket a kőszínházakban. Ezért én a tavalyi évad végéhez közeledve megkerestem Tasnádi Csaba igazgató urat, és megkérdeztem, mit szólna ahhoz, ha Nyíregyházán rendeznék valamit. Ő pedig kedvesen, gálánsan és segítőkészen felajánlotta a MŰvész Stúdiót és 6 színészt. Azt javasolta, hogy állítsam színpadra a Pöttyös Pannit, de minden másban szabad kezet adott. Ez nagy szó, mert egyrészt egy mesejátéknál a szövegkönyv dönt el mindent, és ebben szabad kezet kaptam, ami nagyon nagy szabadság egy rendezőnek. Másrészt pedig nagyon hosszú próbaidőszakot is biztosított számomra, 6 hetet, ami háromórás nagyszínpadi produkciókhoz is elég, nem egy háromnegyedórás-egyórás darabhoz. Úgyhogy lehetett kísérletezni, még tévutakat is bejárni, és aztán megtalálni a megfelelő irányokat.

– Rengeteg színdarab közül lehetett volna választani. Hogyan fogadtad, hogy neked éppen a Pöttyös Panni jutott?

– Bevallom, először egy picit megijedtem. A Pöttyös Pannival kapcsolatban az a nehéz, hogy az eredeti szöveg, a mese apró, rövid történetekből áll, és ebből egy háromnegyedórás-egyórás egységet összeállítani nem egyszerű. Az adaptáció során hamar világossá vált, hogy egy az egyben egyik könyv történetét sem tudjuk színpadra állítani, mert a történetek túl rövidek, ha pedig túlzottan szétdarabolnánk az előadást, akkor követhetetlenné vagy élvezhetetlenné válna. Úgyhogy a kezdetektől fogva az nyomasztott, hogyan tudunk ebből egy egységes, egy irányba tartó történetet összerakni. Ezzel foglalkoztunk a legtöbbet.

– Hogy érzed, végül hogy sikerült?

– Érdekes lett. Erőteljesen bele kellett nyúlnunk az eredeti történetbe. Megtartottuk az alap konfliktust, az alap karaktereket, az emblematikus karaktereket, de emellett sok mindent hozzáírtunk, szereplőket, helyzeteket, és egy nagy történetet. Elsősorban az volt a célunk, hogy minél több játékos, szórakoztató, szellemes színházi szituációt tudjunk létrehozni, amit, egyrészt élvezetes nézni, másrészt élvezetes játszani, harmadrészt pedig valamit megmutat a színház sokszínűségéből és játékosságából, ami, azt hiszem, nagyon fontos a 3–6 éves gyerekek számára ahhoz, hogy ráérezzenek: a színház egy közös játék. Azt hiszem, mindezt sikerült megvalósítani.

– Mekkora kihívás gyerekeknek rendezni?

– Nagyon nagy kihívás volt. De ugyanúgy nagy kihívás, mint ahogy monodrámát vagy operát is nagy kihívás rendezni. Mesét azért nehéz rendezni, mert a gyermekeknél a felnőttekhez képest teljesen más jellegű színházi és kommunikációs jelek működnek. Én a 6 hetes próbaidőszakban ezzel nagyon sokat küszködtem. Az egyetemen ugyanis leginkább azokra a színházi jelekre lettünk trenírozva, amelyek rejtettebbek, sokkal kevésbé kitett jelek, olyan kommunikációs formák, amelyeket 20-30-40 éves emberek természetesen könnyen és magától értetődően tudnak olvasni, de ezek olvasását nem lehet elvárni a 3–6 éves gyerekektől. Az volt a legnehezebb, hogy megtaláljuk azt a színészi játéknyelvet, amit élvezetes játszani, ugyanakkor folyamatosan érthetővé is teszi azt, hogy éppen mi történik a színpadon.

– A gyerekek figyelmét nem könnyű folyamatosan fenntartani. Ehhez különböző színházi eszközök szükségesek. Mivel igyekeztél érdekessé tenni a darabot, és mennyire interaktív az előadás?

– Az egyetemi éveim alatt óriási szerencsém volt, mert az egyik osztályvezető tanárom Bodó Viktor volt, aki Magyarországon az egyik olyan rendező, aki a leginkább tudja használni a színházi effektek, jelek teljes palettáját, és újakat is kitalál, úgyhogy engem treníroztak az ilyen fajta gondolkodásra, hogy minél színesebb, szagosabb, zajosabb, meglepőbb legyen a produkció, ami felkelti és fenn is tartja a gyerekek érdeklődését. Ilyenekkel, természetesen, telezsúfoltuk az előadást, ahogyan zenével, dalokkal és valamennyi mozgással is. Ez egy gyermekelőadásnál nagyon fontos, és a színészek is örömmel veszik. Én magam is szeretek így rendezni, és jó érzés látni, amikor mindez megjelenik a színpadon. A szövegkönyvnek egyébként volt egy „ős” változata, ami szinte kizárólag az interakcióra épült. Eredetileg egy olyan jellegű interakciót kerestem, ami anélkül vonja be a gyerekeket, hogy a történetet megszakítanánk. Ez nagyon nehéz, és nem is sikerült maradéktalanul, úgyhogy inkább afelé hajlottunk, hogy jobb lehet az előadás akkor, ha a gyerekeket a történet sodrására bízzuk, és nem próbálunk folyamatosan az „arcukba férkőzni” azzal, hogy „Na, most, ugye figyelsz?”. Úgyhogy nem mondhatnám, hogy túl sok interakciós helyzetet tartottunk meg. De a színészek és a közönség között elengedhetetlen a párbeszéd, sokkal jobban kell figyelni a közönségre, mint egy felnőttelőadásnál, ahol lehet abban bízni, hogy a néző udvarias türelme úgyis nyugton tartja őt a nézőtéren.

F. A.