Ha megérkezett mondjuk a Himalájából, rövid pesti ügyintézés után hazavonatozott, felszállt a 8-as buszra, s lemosta az út porát jósavárosi panellakása fürdõszobájában. Mindenütt otthon volt, és sehol sem. Fotómûvész volt, szociológus... és persze természetbarát, néprajzos. Bátor, barátságos, befogadó és megbocsátó. Önfeláldozó és kitartó férfi. A világ minden zugában elfogadták õt, még ha idegen is volt. Versengtek érte az újságírók. Mindannyiszor volt egy mesés története, egy megemészthetetlen mondata, egy rejtélyes képe, egy lenyûgözõ kiállítása, számos könyve, de még néhány verse is. Mégis menekült,
folyton úton volt. Elvonult a nyüzsgõ, számító világtól. Magányra vágyott, hogy aztán megoszthassa a világ apróságait, gigantikus elemeit egy baráttal, vagy egy kiállítóterem közönségével. Olykor-olykor a dalai lámával. Nyilván kellõképpen alázatos volt a Nobel-békedíjas vallási vezetõvel, miközben „beszélgettek” ármányról, hitrõl és túlvilágról. Valamilyen módon, valamilyen nyelven mindenkivel
szót értett.

Paulius közgazdásznak tanult, Vilniusban egy cég gazdasági igazgatója is volt. Aztán elment – több kanyar után – kosárlabdaedzõnek, Szibériába. Megunta a világot? Önmagát kereste?

Szülõhazájában kezdett fotózni, majd amikor városunkba érkezett, rögtön kereste a helyi fotós társaságot. Legenda született egy igencsak homályos természetképrõl. A sztori aztán megélesítette a technikát. Történt ugyanis a Kiril-szigeteken, hogy a háta mögött hallotta a tájfun félelmetes hangját, õ beugrott egy árokba, s miután a katasztrófa elvonult fölötte, megörökítette. Persze, hogy azonnal lovaggá ütötték! Ontotta fotóit a nagyvilágból, melyet aztán általában Boros Gyuri nagyított Nyíregyházán. S hogy már nem fértek dobozai barátja spájzának polcai alatt, kapott egy páncélszekrényt a múzeumban. Ott õrizte és rendezte sorba kincseit, sorozatai negatívjait, melyeket a
közelmúltban bekövetkezett halála után katolikus egyházférfiak társaságában nyitottak meg kollégái. Ökumenikus módon.

Lexikális adatok szerint 17 országban, közel 300 kiállítást rendezett. 15 buddhista országban járt, s a Transzszibériai Expresszel többhetes utak során eljutott a Szovjetunió területén élõ finnugor népekhez. Hol szovjet, hol magyar útlevéllel utazott. Megkérdeztem tõle egyszer egy interjúban, hogy mi izgatta õt a manysik vagy a chantik között. Vidám magyarságával elmagyarázta aztán: nem volt bizonyos, hogy fia születésére megérkezhet õ Magyarországra, s ennyit tehetett, a múltba indult, hogy egy kicsit köztünk mozogjon. De õ tûzte ki a nyíregyházi cí mert Dardzsilingben, Kõrösi sírjánál. Nemcsak Burmában, Nepálban vagy Tibetben dolgozott, végigfotózta a megyében élõ cigányságot, életüket, szokásaikat. A mélybõl persze mindig a magasba vágyott, a csillagok közelébe. Talán a keleti imaoszlopok mintájára Tokajban, vésõvel és kalapáccsal faragott egy nap alatt, majdnem égig érõ faoszlopot, a litván–magyar barátság jelképét. Így lett õ tagja nemcsak a Litván, de a Magyar Fotómûvészeti Szövetségnek, a Magyar Alkotómûvészek Országos Egyesületének, a Litván és Nemzetközi Újságírók Szövetségének, majd az MMAnak. 1992-ben pedig megkapta a Pro Cultura Hungariae díjat is. Újabb expedíciók elõtt a „mikor érkezel?” kérdésre ilyenféle válaszokat adott: No, jövõ júniusban találkozunk. Most már csak a temetõben találkozunk.

Nyíregyházán az Északi temetõben február 27-én 14 órakor helyezik el hamvait, majd egy másik urna Litvániába, szülõfalujába kerül, hogy ott leljen örök nyugalomra. De senki ne lepõdjön meg, ha zöld teával töltött kulaccsal, fejpánttal és hátizsákkal egyszer csak felbukkan egy ismeretlen, fényképezõvel a kezében, aki ugyancsak a csillagokba vágyik! Buddhista lélekkel, az is Õ lesz!

(Szerző: Matyasovszki Edit)