Isten éltessen Magyar Kultúra!
Z. Pintye Zsolt jegyzete. (Megjelent a Nyíregyházi Napló 2018. január 26-i számában.)
A kultúra apámmal kezdõdött. Mindig könyvet láttam nála. Esténként, reggel, a vécén ülve. Mindig. Falta a könyveket. Karácsonyra is mindig könyvet kért. Egyszer az asztalomon hagyta A sehollakókat, majd A psziborgok álmait. Késõbb miatta olvastam el James Jones Most és mindörökkéjét. Akkor lettem nagykorú, pedig talán 16 sem voltam. Aztán Turgenyev, Tolsztoj, Bulgakov, Márquez és Ottlik költözött be a szobámba tanítónak. Ott ücsörögtek. Reggeltõl késõ éjjelig. Mondom, apám mutatta be õket, õ invitálta mindegyiket a házba. Még kisiskolás voltam, amikor reggelente a májkrémes kenyér vagy a rántotta mellé Arany balladákat olvasott. A gimiben mindent megettem, ami könyvbõl volt. Biológiaórán is olvastam. Akkor éppen Merlét. Mesterségem a halál... Kósa tanárnõ persze a padok között sétált. Elvette. Azt mondta, ez egy borzasztó könyv. Igen, mondtam és alig vártam, hogy tovább menjen. A táskámból elõvettem egy másik példányt belõle. Készültem, hogy valaki elkobozza... A fõiskolán Hajnóczy, Esterházy, Kundera, Hesse, Kazantzakisz, Szerb, Eco, Semprún, Dosztojevszkij, Szolzsenyicin, Orwell, Thomas Mann beszéltek hozzám. Na meg a költõk... Minden lánynak verset mondtam. Volt, akinek még a beépített szekrényekben is. Oda bújtunk a buli hevében és én akkor csak annyira voltam szûznyûvõ, hogy verset mondtam neki...
A kultúra anyámmal kezdõdött. Esti mesékkel. Édesen csilingelõ hangján olvasott nekem. A paplant a nagy cserépkályhához szorította, majd rám terítette. Befeküdt mellém és álomba olvasott. A kultúra akkor kezdõdött, amikor én lettem a legkisebb királyfi...
A kultúra Pintye nagyanyámmal kezdõdött. Ültünk a tornácon. A Sóhordó utcán. Mellette Rakéta regényújságok. Feltette a szemüvegét és olvasott nekem. Pici voltam. Babszem Jankó. Emlékszem az irodalom hangjára. Olyan, mint az övé... Kérte, hogy legyek elsõáldozó.
A kultúra Kodácsi nagyanyám Bibliájával kezdõdött. A tisztaszobában az asztalon feküdt. Mellette szemüveg. Kicsi, kék Biblia. Irgalmatlanul apró betûkkel. Ma tele van aláhúzott sorokkal és Mózes könyvére nagyon kell vigyázni, mert ott hullani kezdtek belõle a lapok. Pedig azt hittem, a Példabeszédek és a Zsoltároknál fog. Vagy Jánosnál. A kultúra a kis, kék Bibliánál kezdõdött. Nagyanyámtól kaptam. Kölcsönbe. Soha nem kérte vissza...
A kultúra Andi unokatestvérem szobájában kezdõdött. Nagy, fekete zongora élt benne. Lemezjátszó, rock and roll és V Moto-Rock, meg a Bal négyes páholy, Rátonyi Róberttõl... A szoba falán grafikák, sci-fikbõl. Robotok, ûrhajók. A polcokon Metagalaktikák. Kincses paradicsom volt egy kalandos képzeletû pulyának...
Ma a kultúra napja van. A Himnuszt nem, de a Szózatot sokszor mondtam gimnáziumi és fõiskolai rendezvényeken. Évzáró, diplomaosztó... Emlékszem, negyedéves koromban a ballagáson osztályfõnökünk, a nagy hírû Szták tanár úr napszemüveget tett fel. Nyelvvizsgát, német kultúrát, németes mûveltséget és persze bepillantást a klasszikus latin és görög alapokba, mindent tõle kaptunk.
– Légy híve rendületlenül... – rikkantottam a tizennyolc, zsenge évem minden öntudatával... Neki pedig a szemüveg alól nagy kövér könnycseppek gurultak le, ahogy végignézett rajtunk... Akkor engedte el az osztályt... nem akarta, hogy gyengének lássuk, de a könnyek árulkodtak.
Ma az M1-nek forgattunk. A Kölcseyben. Az egyik negyedéves lány mondta a Himnuszt. – Szánd meg Isten a Magyart... – szavalta és akkora gombóc ugrott a torkomba, hogy intettem Feigel Lórinak, az operatõrnek, siessünk. Nem akartam ott elbõgni magam. Úgysem értették volna. Érzelgõsség. Semmiség. Marhaság.
Hiába magyaráznám, hogy a kultúra már átjárta a szívet, feltöltötte a szöveteket, sejteket. Hiába magyaráznám a magyarságom. A mögöttem álló évtizedeket sem értené senki. Hiába kiáltanám; hogy még mindig én akarom átvinni a szerelmet a túlsó partra, talán senki sem értené...
Isten éltessen Magyar Kultúra!
(Szerzõ: Z. Pintye Zsolt)
