Gyászfeldolgozás – Sokat segíthetünk magunknak és másoknak, ha megértjük a folyamatát

Gyászfeldolgozás – Sokat segíthetünk magunknak és másoknak, ha megértjük a folyamatát
Fotó: stock photo

Gyász. Ez az, amiről az emberek nem szívesen beszélnek, az év egyik napján sem. Mindenszentek (november 1.) vagy halottak napján (november 2.) viszont, a temetőben, a szeretett személy sírjánál, egy gyertya meggyújtása közben, talán többen utat engednek azoknak a fájdalmas érzéseiknek, amelyeket egész évben eltemettek magukban.

Nekünk, magyaroknak sajnos nincs igazán kialakult gyászkultúránk, ami nagyban megnehezíti a gyászfeldolgozás folyamatát. Lehetséges és tudunk magunkon (és másokon) segíteni ilyenkor is, de nem mindegy, hogyan tesszük ezt. Egy nyíregyházi lélekgyógyászt, Magera Ildikót kérdeztük a témában, aki a szaktudását kiegészítette saját tapasztalataival és szubjektív véleményével, hogy megértsük: a gyászt nem lehet elbagatellizálni. Annak lépései vannak, amelyekkel érdemes tisztában lenni, ha segíteni szeretnénk vele magunkon, esetleg másokon.

Gyakran fordulnak hozzád az emberek gyászfeldolgozás miatt? Mernek segítséget kérni egy szerettük halála után?

A gyász nemcsak az, amikor valakinek frissen eltávozik a szerette. Ez lehet olyan élettörténés, amikor az ember úgy érzi, veszteségeket él át: válás, szakítás, költözés, gyerekek „kirepülése”, de még házasság is vagy bármilyen életkrízis, életszakasz változás. Persze, ezeknek másabb lehet az intenzitása, de a szakaszok ugyanazok, mint a gyásznál.

Gyakoribb az, amikor valaki egy problémával érkezik hozzám és a feltárás során derül ki az, hogy valójában a gyászfeldolgozásban van elakadása.

A katolikus egyházban a Mindenszentek utáni nap (nov. 2., ha az vasárnap, akkor nov. 3.) a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a „küzdő egyház” tehát a „szenvedő egyházról” emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak.

Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak.

(Forrás: jelesnapok.oszk.hu)

Az is előfordul, amikor egy több generációval korábbi, azóta sem lefolyt gyászfolyamat okoz gondokat egy sokkal később született családtag életében. Bert Hellinger­* transzgenerációs szemlélete szerint, ha egy korábbi felmenőnk halálát a vele egyidőben élt családtagok nem gyászolják meg, akkor az hatással lehet az utódok életére is. Ez konfliktusokat okozhat 4 és ritkábban 7 generációval későbbi nemzedékekre is.

(*Bert Hellinger német származású író, pszichoterapeuta, a családállítás „atyja” – a szerk.)

Amikor a halál kiemel mellőlünk valakit, különböző reakciókat láthatunk a temetés utáni hetekben: van, aki ignorálja magát, van, aki dühössé és feszültté válik, egyeseket a bűntudat emészt, mások pedig úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi… mitől függ, ki hogyan viselkedik?

Attól függ, hogy ki melyik szakaszában van a gyásznak. A gyász folyamatának szakaszairól többféle kategorizálás látott napvilágot, én azt használom, amit dr. Balogh Klára alkalmaz: a gyászfolyamat első szakaszában van a sokk vagy a tagadás valamilyen formája. Én akkor még nem szoktam dolgozni az emberekkel, mert az a szakasz nem arra való. Akkor a gyászolók még önmagukhoz sem igazán tudnak őszinték lenni. Hiszen, történik velük valami (főleg amikor először történik ez velük), ami egészen más, mint ami addig volt és az sokként hat. Az sem mindegy, hogy valaki „fő gyászoló” (pl. a férj halt meg vagy a nagymama) vagy sem, ezért minden gyász más és más.

„Senki nem gyászol egyformán, de a fájdalom, amit érzünk, valós és senkinek nincs joga lekicsinyelni vagy helyteleníteni.”

/Wallace Sife/

Ekkor az emberek még sokszor összevissza beszélnek, elég zavartak. Ez úgymond teljesen normális, ezt el kell fogadni. Ilyenkor hallani tőlük olyanokat is, mint például, hogy „Nem hiszem el! Ez velem nem történhet meg!” – ezzel is kifejezve a tagadást. Lehetséges viselkedési mód például a munkába menekülés vagy az is, amikor úgy csinál a gyászoló, mintha semmi nem történt volna. Nem képes közel engedni magához az információkat és nem tud az érzései után nyúlni, ezért az agy védekezésképpen tagad.

A második szakasz már ettől intenzívebb…

Igen, a második szakaszban a düh/harag válnak uralkodó érzésekké, ilyenkor felborul a család egyensúlya, ami elég intenzív érzéseket hoz a felszínre. Saját magam azt tapasztaltam meg, hogy ebben a szakaszban sajnos a családtagok egymás ellen fordulhatnak.

Fotó: blog.imagorelationshipswork.com

Mindenféleképpen olyan érzelmek szakadnak fel, amelyek abban a korábbi egyensúlyban nem voltak meg. A felszínen megjelenő különböző érzelmek összecsapnak.

Nagy küzdelem lehet ezekből valamilyen békés helyzetet kialakítani, mi következik ezek után?

A harmadik szakaszban folynak a megküzdési kísérletek a régi szabályokért és szerepekért. Ezt nagyon gyakran látom: „Csináljunk úgy, mintha semmi nem történt volna” és/vagy „Ezek után is minden menjen úgy, mint ahogy korábban” – ezek rendre kudarcba fulladnak. Kivétel nélkül. (Mert bár a felszínen történnek a változások, belül még tagadásban van. Ezért lehetséges egyfajta „visszaesés” az első szakaszban említett tagadásba. De aki tudatosan jutott el a harmadik szakaszik, annál nincs tagadás.)

Természetesen vannak jó példák is a megküzdésre, emiatt jön el a negyedik és egyben utolsó szakasz: az újraszerveződés, az új egyensúly kialakulása és az új viszonyok megtalálása. Ilyenkor már béke van, belenyugvás az „újba”.

Bármelyik szakaszba bele lehet ragadni?

Igen, mindegyikbe bele lehet fixálódni. Amíg az ember (a gyászoló) nem látja saját magát kívülről, addig nem tudja, melyik szakaszban tart. Addig azt sem tudja, hogy jobban is érezheti magát, csak még azt addig nem tudja elképzelni sem. Igazából a szakaszok közötti határok nincsenek kőbe vésve és vannak visszaesések is.

Hol akadnak el legtöbben? Rögtön az elején?

Nagyon sokan már az elején, a tagadásban. Amikor még mindig, minden egyes nap felvértezik a halottat életfunkciókkal – akkor biztos, hogy onnan még nem tudtak továbblépni. De a második, a düh szakaszába is bele lehet ragadni: „itt hagyott engem, rámszakadt minden” panaszt lehet ilyenkor hallani. Vagy haraggal fordulhatnak egymás felé a rokonok. Az is gyakori, hogy az egyik szülő halála után a gyerekek az életben maradt szülőt hibáztatják – projektálnak és felborul az egyensúly.

Hol lehet a gond, ami miatt az emberek nem tudnak vagy nem akarnak tudni erről a folyamatról?

Úgy vélem, ott kezdődik a gond, hogy nem igazán van gyászkultúránk. A családokban nem beszélnek a gyászról, sőt az érzéseikről sem, és ha tovább akarunk menni, akkor a múltról sem. Jellemzően pedig, akik a gyászban magukra vannak hagyva, azok valamilyen módon megpróbálják túlélni azt.

Fotó: pixabay

Magamon is tapasztaltam (a testvérem halála után) és másokon is, hogy az élők megpróbálják az elhunyt életét élni vagy azt tovább élni. Nálam a helyzet az volt, hogy én tudtam, mit csinálok: a testvérem helyébe próbáltam lépni. Nem volt jobb megküzdési stratégiám. A mi családunkban sem volt szokás a bennünk lévő érzésekről beszélni és ez akkor sem történt meg, amikor a testvéremet elvesztettük. Társadalmi probléma ez a „Ne beszélj! Ne érezz! Ne bízz”, és hogy „Ne oszd meg az érzéseidet, mert az gyengeség” stb. Vagy azért, mert az emberek azt hiszik, hogy az érzéseket megosztani egyáltalán nem illik, vagy csak nincsenek hozzászokva.

Vajon mit lehetne tenni, hogy jobban elfogadjuk, hogy a gyász egy folyamat?

Azt gondolom, hogy ha lenne egy komolyabb gyászkultúránk – és itt ezalatt nem értek komolyabb, nagyobb dolgokat –, mondjuk, hogy lehessen róla beszélni, hogy ki mit érez akkor, és ebbe kapjunk vagy merjünk kérni segítséget, akkor egymással empatikusabbak és elfogadóbbak lehetnénk.

Az idő tényleg minden sebet begyógyít?

Sokszor az emberek tényleg ezzel nyugtatják magukat: majd az idő megoldja. Valójában viszont az idő önmagában nem old meg semmit és nem gyógyítja be a sebeket. Valamit persze változtat a felszínen, valamilyen újfajta „rendszer” biztosan ki fog alakulni, de attól még a mélyben ott maradnak az elfojtott, fel nem dolgozott érzelmek, amelyek következménye az lesz, hogy a családtagok hosszabb-rövidebb ideig ellenségessé válnak egymás irányába. Gyakran abszolút nem beszélnek egymással vagy „örökre” eltávolodnak egymástól – én ezt tapasztalom. Sajnos, azzal a „jelenséggel” is szoktam találkozni, amikor egy családon belül azon megy a versengés, hogy kinek nagyobb a fájdalma. Amíg nem ébredünk rá a folyamatokra, hogy mi zajlik bennünk és hová lehet eljutni, addig akár szomatizálódhat is a fájdalom/düh stb. érzete. Az elfojtás nagyon veszélyes.

A feldolgozás folyamatában elég lehet egy barát is, aki segíthet? Laikus emberek tudnak segíteni?

Egy meghallgatás is lehet gyógyító. Az empatikus meghallgatás valóban segíthet, de ilyenkor ne hasonlítgassuk össze egymás fájdalmát. Alapjába véve jó lehet, hiszen kimondásra kerülnek a gyászoló érzelmei és segíthet abban is, hogy az illető ne maradjon elszigetelten.

 „Az ember nem mondja – viseli a gyászt. Attól, hogy hallgat, tán még feketébb lesz odabelül. Pedig jó lehet könnyülni. Vannak, akik a szavaktól könnyülnek.”
/Szabó Magda/ Fotó: jfssp.org

Hiába tudjuk, hogy az emberek meghalnak és egyszer én is meg fogok halni – amíg egyszer nem kerülök kapcsolatba a halállal, az addig egy olyan távoli dolog marad. Bármennyire is mondják azt az emberek, hogy megértenek, ez nem így van. Helyesebb lenne talán azt mondani: meghallgatlak, de el sem tudom képzelni, milyen lehet neked. Egy barát akkor tud segíteni, ha a gyászoló közben dolgozik magán és elfogadja ezeket a szakaszokat. Nem szabad felgyorsítani a szakaszokat. Nem is lehet. Aki pedig nem dolgozik önmagán, az előbb-utóbb teher lesz a barátok számára.

Közösségek is segíthetnek?

Igen. Azt gondolom, hogy azok tudnak engem jobban megérteni, akik hasonlón átmentek. Ha a családtagok nincsenek egymással bensőséges kapcsolatban, akkor ezekből a közösségekből meríthetek. Aki kívül van, nem tudja megérteni, mi zajlik ott belül, ezért lehetnek jók ezek a közösségek, esetleg gyászfeldolgozó csoportok.

Tehát a tudatos hozzáállás, és a hasonlón átment személyekkel, közösségekkel való kapcsolattartás sokat segíthet.

Igen. Beszélni kell arról, hogy szétestem (vagy szétesett a családi rendszer) és adjunk magunknak időt! Mi, emberek szeretjük a rendszereket, szeretjük az identitástudatunkat, mert ezek biztonságot adnak. De amikor egy ilyen káoszos állapot van, azt rendkívül nehezen viseljük. Ha együtt vagyunk benne és emlékeztetjük magunkat, hogy most a széthullás időszakában vagyunk, akkor az segíteni tud. Amikor többször beszélünk róla, hogy minden megváltozott és ki fog alakulni valami új helyzet és meg kell találnunk benne az új helyünket (ez lesz az új egyensúly), és ahhoz idő kell – akkor könnyebb viselni a folyamatot.

Azt szoktam mondani: „Az öröm nagyobb, ha együtt vagyunk, a fájdalom meg kisebb, ha együtt vagyunk.”

Szakemberként, amikor egy gyászoló kér tőled segítséget, mit tudsz „adni” neki?

Szakemberként empatikusan beszélek vele, nem mondom meg neki, mit kellene éreznie. Viszont segítek esetleg érzelmi állapotokról, folyamatokról beszélni vele. Eleinte szinte csak együtt vagyok vele. Ha tagadni akar, akkor hagyom. Aztán ahogy telik az idő, és jár hozzám, hogy segítsek önmagához őszintének lenni (tehát segíteni abban, hogy szavakkal ki tudja fejezni, mi zajlik benne), tudjon magára befelé figyelni, elfogadó legyen önmagával szemben, hogy természetes legyen, hogy egyszer haragszik, máskor sír, hol fájdalma van. Segíteni tudom őt abban, hogy kapcsolódjon saját magához, a saját érzéseihez, hogy „ne kint maradjon”.

 

„Ha beszélünk a veszteségről, segítünk abban, hogy a gyász folyamata végbemenjen. Ezzel a megelőző gyógymóddal elháríthatjuk a depresszió súlyosbodását.”
/Gary Chapman/