Futószalagon irtották az embereket, de ő visszatért a haláltáborból

Futószalagon irtották az embereket, de ő visszatért a haláltáborból
Futószalagon irtották az embereket, de ő visszatért a haláltáborból

2005. szeptember, Lengyelország, Birkenau. Forrón süt a nap. Már kilométeres távolságból látszódik egy jellegzetes formájú épület, előtte vasúti sín halad, két oldalán barakkok sorakoznak. Az épületekben háromemeletes priccsek, a kiállítótér mennyezetig feltöltve fésűkkel, lábasokkal, cipőpasztával, de megtekinthető a romos krematórium is. A főbejáraton évente másfél millió turista lép be, ott, ahol egykoron tömeges megsemmisítések zajlottak. A számok és a mindennapok szenvedései, illetve a személyes sorstragédiák azonban annál beszédesebbek. Főleg, ha szűk másfél évtizeddel később kelnek életre, amikor Markovics Gyula, Nyíregyháza legidősebb férfi Holokauszt-túlélője személyesen osztja meg velem megrázó élményeit... (Nyíregyházán vasárnap emlékeztünk a Holokauszt áldozataira.)

Auschwitz-Birkenau neve a világ minden táján egyet jelent a náci terrorral és népirtással. A hírhedtté vált haláltábort a németek 1940-ben hozták létre. Itt több százezer embert tartottak fogva és több mint egymillió embert megöltek, többségben zsidókat. Kevesen élték túl a koncentrációs táborok borzalmait, de akiknek sikerült is, már alig néhányan vannak. Köztük az 1926-ban született, nyíregyházi Markovics Gyula, aki azt mondja, bár el nem felejtheti az ott meg- és átélt borzalmakat, de az évtizedek alatt túl kellett lépnie ezeken.

„Azt mondták, munkára megyünk”

Már a beszélgetés elején felhívja a figyelmet arra, hogy történetük nem a deportálással kezdődött, hanem az első zsidótörvénnyel, amit aztán újabbak követtek. Ezek eredményeként 1944-ben többek között már a fizikai mozgásukat is korlátozták. Húsvét után gettóba kerültek, ahol egy másfél szobás lakásban kellett meghúznia magát három családnak. Ezt aztán kiürítették és így kerültek a családjával együtt Birkenauba.

Az indulás előtt egy nappal szóltak, hogy készüljünk, mert másnap délelőtt el fognak minket vinni. Azt mondták, munkára megyünk, a gyerekek pedig iskolába fognak ott járni. Marhavagonokban utaztunk, egy vagonban körülbelül 70 ember volt, de a teljes szerelvénnyel hozzávetőlegesen 2600 ember utazott. A vagonba csupán két edényt tettek be. Az egyikben a szükségletünket végezhettük el, a másikban pedig víz volt. Kassán átadtak minket a németeknek és aztán éjjel-nappal ment a vonat, talán 2 napig. Így jutottunk el Birkenauig.

„Naivak voltunk, nem tudtunk semmiről”

Kassán, mikor megállt a vonat, a nővérem kiadott a vasutasnak egy levelet, és megkérte, hogy adja át azt anyósának, de persze soha nem jutott el hozzá, hiszen őt is elvitték a koncentrációs táborba. Naivak voltunk, nem tudtunk semmirõl sem és a propaganda is ehhez járult hozzá.

Ott az ember nem számított

Sötét volt, amikor megérkeztünk Birkenauba. Kinyílt az ajtó és óriási kiabálás hallatszott. A hangszórókba azt ordították, hogy a nők a lányokkal és a 15 éven aluli gyerekekkel menjenek, az idősebb fiúk pedig az apjukkal. Azt mondták, hagyjunk mindent a vagonban, majd ők utánunk hozzák. Ettől kezdve az ember nulla volt, nem számított semmit és minden a szerencsén múlott. Minden. Levetkőztettek anyaszült meztelenre, lenyírták a hajunkat és leborotváltak. Mindenki kopasz volt, még a nők is. Aztán be kellett állni csupaszon egy sorba és kaptunk egy tetoválást. A továbbiakban már nem volt nevem, csak egy számom: A-9318.

„Aki jobbra került, megölték”

Egyik nap felsorakoztattak minket és ránk parancsoltak, hogy szakmák szerint csoportosuljunk. Én az órásokhoz kerültem, és így abban a pillanatban elvesztettem édesapámat, de a nõvéremet is elválasztották édesanyámtól. A nővéremet elvitték munkára, édesanyámat viszont nem találták alkalmasnak, ezért kiállították jobbra. Többé nem tért onnan haza, azonnal gázkamrába vitték – ezt a felszabadításom után tudtam meg.

Egy szelet kenyér volt a koszt

Futószalagon irtották az embereket, a szerencsésebbeket pedig elvitték munkára. Én egy melléktáborba kerültem, Jaworznóba. Ott épült fel a Felső-Sziléziai erőmű. Kezdetben szurkos vásznat pakoltattak velünk a vagonból, reggeltől estig dolgoztunk, tűző napon. Különös klíma uralkodott. Ha meleg volt, meg lehetett gyúlni, ám ha hideg, megfagyott az ember. Kb. másfél héttel később aztán beosztottak a szénbányába, 280 méter mélyen, a föld alatt kellett csillét pakolni. A bányászok azonban dupla adag ételt kaptak, nem egy, hanem két szelet kenyeret (és valamilyen megnevezhetetlen levest), 1945. januárig ott dolgoztam, mígnem bombatalálat érte a lágerünk konyháját, és a bányából este visszatérve csak annyit láttunk, hogy felsorakoztatták az embereket a kiürített blokkokból és már tereltek is kifelé. Kezünkbe nyomtak egy-egy szelet kenyeret és megkezdődött egy erőltetett menet, napokon át gyalogoltunk a januári hidegben. Útközben sokan megfagytak, meghaltak. Volt egy vékony cipőm, de az is ráfagyott a lábamra. Az egykori órás tanulótársammal összeakadtam és õ figyelmeztetett mindig, amikor megálltunk, hogy nehogy lefeküdjünk, leüljünk, mert itt fagyunk meg. Mire kivirradt, már kétméteres csúcsot láttam magam előtt, halomban feküdtek a halottak. Aki még mozgott, azt agyonlőtték.

Azt hittük, felszabadultunk

Többnapos menetelést követően a januári hidegben aztán megérkeztek egy francia hadifoglyoknak fenntartott, de már kiürített lágerbe. Mivel a németek reggelre eltűntek, így azt hitték, felszabadultak, de aztán visszajöttek.

Egyik hajnalban bejött hozzánk egy német és kiterelt mindenkit a blokkból. Én akkor elbúcsúztam a társaimtól, mert megfagyott a lábam, nem tudtam lépni sem. Egy ágy alá bújtam el. Ez volt a szerencsém, mert odakint egy golyószóróval mindenkit halomra lőttek. Hajnalban aztán ismét kicsapódott az ajtó, kiderült, ezek voltak a szovjet csapatok, akik megmentették az életemet. Bevittek a kórházba, pillanatok alatt megműtöttek. Hat hónap múlva jöttem vissza Magyarországra. Debrecenben, a sebészet földszintjén ültem, amikor egyszer csak megláttam a nõvéremet, aki eljött értem egy nemzetközi szervezet közbenjárásának köszönhetően. Mindkét testvérem túlélte, de a szüleim sohasem tértek haza.

„Soha el nem felejtem”

Évekkel ezelőtt újra visszatértem Auschwitz-Bir­kenauba a feleségemmel és a lányommal. Van, aki titkolja, hogy át- és megélte a koncentrációs tábor borzalmait – édesanyámnak 11 testvére maradt oda, családostól –, de én mindent elmeséltem a családomnak és hagytam, hogy a maguk módján dolgozzák fel. Én sem felejtem el soha, de túl kellett lépnem rajta.

Sokat tanult, iskoláit befejezte (felsőfokon is), Vásáros­naményban óra-ékszer üzletet nyitott, dolgozott finommechanikai vállalatnál, majd a VAGÉP igazgatója és névadója volt. Először csak 3 hónapra, de végül közel 30 év lett belőle.